2016. november 1., kedd

Prédikálószék - a legkönnyebb úton

Idén eddig négyszer jártam Prédikálószéken, és egyszer sem láttam fentről a Dunát. Mindegy, hogy napsütésben indultam, vagy esőben, mire felértem, mindannyiszor köd borította, vagy felhő takarta a tájat. Utoljára már nem is bosszankodtam, nekem mondhat bárki bármit, innen bizony nem látni semmit!  Ekkor épp egy felhő akadt a hegy útjába (vagy fordítva), mindenesetre a fák makacsul kapaszkodtak belé, hiába kergette volna tova az éles metszésű szél, mégsem tudta kivágni ágaik szorításából.
Végül az őszi szünetben iskolai kirándulást is szerveztem oda, illetve lányaimmal is megmásztuk újra a csúcsot. Mindkét alkalommal remek panoráma fogadott! 
Kilátás az új kilátóból. A héten legalább 50 hasonló képet láttam, sőt a kilátóba épített webkamera fotóiból csodás timelapse videókat is készültek, úgyhogy ez egy tucatkép, de én lőttem!
A Duna tényleg ilyen lehetetlen színű volt.
Az iskolai kirándulást Dobogókőről indítottuk és a piros háromszög jelzésen haladtunk végig, majd hömpölyögtünk a tömeggel az egy hete frissen átadott kilátó felé.
Másnap lányaimmal Pilisszentlászló és Visegrád közötti erdei parkolót választottuk kiindulási pontként, így a Som-rétről indultunk a hegynek kora reggel, abban reménykedve, hogy elkerüljük a csúcsforgalmat, mely tegnap jellemezte ezt a helyet. 
Rögtön az út elején a Király-kunyhó vadászház mellett haladtunk el, ahol egy  romantikus hangulatú kis tavat találtunk, 
majd aszfaltozott, ámde levelekkel borított út vezetett tovább az erdőn keresztül. Ragyogóan sütött a nap, és mi tobzódtunk az ősz színeiben.
Az út harmadánál  hangos gépekkel vágták a  fát, ezért balra kanyarodtunk, egy erdészeti földútra. Egy idő után már csak egy keskeny ösvény vezetett egyre meredekebben a csúcs felé. A szélcsendes és napsütötte hegyoldalon lekívánkozott rólunk a télikabát, és békésen elheveredtünk az avarban, élveztük az őszi napsütést, a csöndet és a magányt. 
Kis pihenőnk után hamarosan elértük a piros háromszög jelzést, de még elég korán volt, alig találkoztunk emberekkel. Prédikálószéken azonban mégis rengeteg ember volt már, aki vagy a Dunakanyarban gyönyörködött, vagy evett, az erre a célra kialakított padokon, vagy csak simán a sziklákon. 
Persze a kilátóban is rengetegen voltak. Odalent, az emberek, mint apró kis hangyák ették a hátizsákokból előkerülő kenyérmorzsáikat.
 Innen a Vadálló-köveket vettük célba. Ősszel (is) káprázatos!

Visszafelé a csúcstól nem messze indul egy kis út a Hubertusz-kunyhó felé. Erre rátérve hamarosan el is értük a kis házikót, amelynek teraszáról csaknem olyan csodás a kilátás, mint néhány méterről feljebb, viszont itt egy lélek sem jár! Végre élvezhettük a csöndet, és a táj nyugalmát. 
Ha jó irányba indulunk, akkor minden nehézség nélkül 1 óra alatt lejutottunk volna a kocsinkhoz, de rejtélyes okból nem ezt tettük, így hatalmas kerülővel, úttalan utakon, bokatörő ösvényeken kóboroltunk, míg végre rátaláltunk a helyes útra. Közeben azt a különös dolgot tapasztaltuk, hogy az erdő bal oldalán már megsárgultak a lombok, a jobb oldalon azonban még minden zöld.
Ezt a képet a lányom készítette a telefonjával.
Végre megtaláltuk azokat a fákat, amiket akkor vágtak a favágók, amikor mi felfelé jöttünk.
Tényleg ezen az úton közelíthető meg legkönnyebben Prédikálószék, szép, kényelmes, széles, nem túl meredek úton max másfél óra alatt elérhető.
Remek kirándulás volt!



1 megjegyzés:

  1. Tényleg gyönyörű a kilátás, kár lett volna kihagyni! Az első kép fantasztikus, de az erdei fotók is tetszenek.

    VálaszTörlés