A hódok kis tava tovább apadt. A hódvárak bejárata több méterrel a vízszint fölé került. Hiába ültem a parton egy órán keresztül, kacsákon és molnárkákon kívül nem volt mozgás. Még a szúnyogok sem zaklattak az ottlétem alatt.
Úgy tűnt, a hódok elköltöztek innen. Bánatosan lógattam az orromat, és hazafelé indultam. Azt persze sejtettem, hogy merrefelé fogom őket látni a Dunában úszkálva, de olyankor oly nehéz lefotózni őket. A vízből alig látszik ki a fejük búbja, esetleg hangos és ijesztő farkcsapásaik után felfröccsenő vizet tudnám lencsevégre kapni.
Amikor megpillantottam őket a farakás közelében, az egyik épp a tavacska felé tartott, felfelé a Dunán. Versenyt futottam vele a parton. Igyekeznem kellett, hogy tudjam tartani a tempóját! Később láttam is, ahogy felkapaszkodik a partoldalban és legelészni indul a szokásos virágos rétre. Kerültem egy kisebbet és gondoltam, elévágok, ott fogom várni, ahol kibukkan majd a fű közül. Már épp kidugta a fejét, amikor megreccsent a lábam alatt egy faág, így visszabújt a magas fűbe. A továbbiakban nem tudtam megfigyelni ténykedését. A naplemente viszont csodszép volt, kárpótlásul erről lőttem egy képet.
De mégsem maradtam le a nagy családi vacsiról,, erről majd később írok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése