Igazi vízesés

Az igazi vízesés megtalálása nem is olyan könnyű feladat. Pláne, ha kezdetben azt sem tudod, milyen az, és hol is keresd. Csak azt tudtam, hogy keresem az igazi, hozzám illő vízesést. Ehhez persze meg kellett ismerni néhány másféle vízesést is: egy eldugottat, amire nehéz volt rátalálni, és nem is akarta megmutatni magát teljes valójában, és egy igencsak nagy hírűt, amit mindenki akart, sokat mutatott, de mégis keveset adott. 

A reményt azonban nem adtam fel, szinte véletlen akadt az utamba a harmadik vízesés. Egy csendes, barátságos hangulatú kis hegyi városkában (Aer) akadtam rá a hozzá vezető jelzésre. Alla Cascada- mutatta a tábla, és csekély olasz tudásom ellenére is rögtön tudtam, ez az, amit keresek! Rendesen felkészültem a Nagy Találkozásra. Gondosan megválasztottam az illő cipőt, és alkalmatos ruhadarabokat, és kora reggel útnak indultam. Még alig járt arra valaki, szinte egyedül voltam az erdőben. Még simogatóan sütött a nap, csendesen ereszkedtem lefelé a hegyről. Az út sziklás erdőn keresztül vezetett, béke és csend honolt a tájon. Magamba szívtam az út minden rezdülését, éreztem, hogy egyre közelebb és közelebb kerülök hozzá.

Már hallottam is a távolból a vízesés hangjait, és valóban: egy kanyar mögött megpillantottam, amint egy 10 méteres sziklafalon ereszkedik alá, a végén kis tavacskába gyűjtve a vizet. Igaz, nem 98 méterről zúdult alá, és nem is volt jelen pillanatban bő vizű, de nagyon látványos sziklafalak vették körül. Tisztán kivehető volt, miképp fekszenek egymásra a rétegek, és hajlanak a benne feszülő erőnek megfelelően. Elidőztem itt, szerettem volna minél jobban megismerni, magamba szívni a pillanatot.

A sziklasor egyik oldalán hatalmas ívesre csiszolt üregekben ömlött a mélybe a víz. Gyalogosan a hely megközelíthetetlen, vezetett sziklamászó túrákon kötéllel le lehet ereszkedni a mélybe. 

Szeretem az ilyen gömbölyű formákat.

A vízesés mellett felfele mászva elértem a következő szintet. Mintha egy hatalmas jóságos sárkány őrizné a kristálytiszta vizet és a szurdok további részeit.  Megsimogatva a sárkány orrát, bátran léptem a sziklás-lépcsős hegyi úton a következő szint felé.

Az út  magasan a szurdok felett vezetett. Kétoldalt ciklámenek virítottak a selymes zöld fűben.

Hamarosan elértem a következő teraszt. Felfele a szokásos gyűrt rétegek szabályos-szép rendje.

Lefelé a szédítő mély, lágy vonalak, és gyors esésű zúgó víz. Magamba szippantom a látványt. Ahogy egyre jobban megismertem a vízesést, egyre inkább beleszerettem.

Éreztem, hogy ez már fokozhatatlan, de azért haladtam tovább a csúcs felé.  Az út egyre meredekebb, sok helyen kötelek segítik a mászást. 

Emitt egy hatalmas óriás kapaszkodik kezeivel a sziklába, de úgy tűnik, a többi részét betemették a kövek...

A lábam már remegett, egyre nehezebb levegőhöz jutni.Végül feljutottam a csúcsra. Csodaszép, zöldellő erdőbe jutottam. Jó volt megpihenni a mohás fatörzseken. Aztán lassan megindultam lefelé, ugyanazon az úton. A sárkányos tavacskánál kortyoltam egy jóízűt a vízből. 

Visszafelé  újra végigéltem az út ezer szépségét, a fákat, a különös sziklaalakzatokat. Tökéletesen megelégedve és elfáradva tértem haza. Pontosan ezt kerestem!