Köd a Kopároknál

Az volt a tervem, hogy ködöt fotózok. A városban reggel sűrűn gomolygott, a Normafánál azonban nyoma sem volt, ellentétben az ónos esővel, ami ugyan úri módon odébb állt miután dolgát végezte,  takarítani valót azonban  jócskán hagyott maga után. Az erdőben mindenfelé a letört ágak százai hevernek, az utak szélén gondos kezek halomba gyűjtötték már a rőzsét.

A Budaörsi Kopárokat Csillebérc felől közelítettem. Köd sehol. Jóleső séta után azonban láttam, hogy Budaörs bizony ködbe burkolózott. Ennek ellenére sötét volt, a napot takarták a felhők, nem tűnt nagyon ígéretesnek a látvány. 

Ahogy ott tiblábolok, egyszercsak rést ütött a felhőn Nap anyánk, és kikukucskált, majd rózsaszínre festette ködöt.

 A szél is felkerekedett, a táj percről percre változott. Nem győztem kapkodni a fejem, mit is fotózzak először? Mire beállítottam az egyik témát, a másik már egész megváltozott. Az alábbi helyről már nem is tudtam több fotót készíteni, lévén a ködöt - és így a témát - elfújta a szél.

A völgy lassan fényárban úszott. Megpróbáltam úgy fotózni, hogy a nap ne égjen ki. Sokszori kísérletezgetés után eszembe jutott egy régi tanács: takarjam le a kép tetejét az expozíciós idő egy részében. El kellett lőnöm néhány képet, mire az ujjam sem lógott bele a képbe, illetve a kiégést is elviselhető mértékűnek gondoltam.

Legnagyobb sajnálatomra ennyi időm maradt a fotózásra, a nap megint a felhők mögé mászott aludni. 

 A kutya szűkölt, elege volt az egy helyben ácsorgásból, így hát lassan elindultam hazafelé. Mire elértem a következő kilátópontig a nap gyönyörűen sütött, köd helyett a párás tájat festette aranyra.