Vízitúra a Dunán

Annyit tudtam csak, hogy vagy evezni megyünk, vagy biciklizni, és két napra készüljek, bár lesz egy időjárás! Hurrá lesz időjárás, akkor azt nem kell vinni, de azért csomagoltam esőkabátot is a fényképezőgép mellé. 

Az evezősháznál állunk, az eső nem esik, a kenu mellett döntünk. Szerencsére volt, aki gondoskodott a szükséges felszerelésről, így a hajóba minden bekerül, amire szükség lehet. Nagy szemekkel nézem, mi mindent kellett volna hoznom, ha bővebbek az információim. 

Lesz, ami lesz, én most olyat teszek, amit életemben már régen nem,  rábízom magam valaki másra. Bár eveztem már (igaz, hogy főleg állóvízben a Tisza-tavon), több napos vízitúrán még nem vettem részt, kicsit izgulok is, vajon hogy fogom bírni? 

A Megyeri-hídtól felevezünk egész Dunabogdányig - tudom meg. Hát persze, mi az nekünk! 

Kicsi aggodalommal tekintek az előttem álló feladat elé, de nem szólok semmit. Jó lenne megnézni, mennyire van a világ végén Dunabogdány, hány kilométer, hogy osszam be az erőmet, de erre most nincs lehetőség, indulni kell. Bizonytalan érzés, hogy nem nálam van az irányítás, ezt el kell engednem, fejest ugrok hát a mély vízbe. 

Elhagyva a Szentendrei-sziget csúcsát  Lupa felé vesszük az irányt. Szerintem jó tempóban haladunk felfelé, nézegetem a part menti fák bozontos keszekuszaságát, gyönyörködöm a vízbe hajló ágakban, és koncentrálok az evezésre.  

A hármasnál kikötünk - bármit is jelentsen ez, kiszállunk, megnézem a térképet. Dunabogdány mi? Hát az rohadt messze van, nem is látszik a térképen, már Szentendréhez is hétmérföldes csizma, akarom mondani kenu kellene, na jó, legalább tudom, mi vár rám, majd a következő megállónál meglátom, hogy haladunk. 

Tovább indulunk, a part mentén kerülgetjük a víz fölé hajló fákat.

Elhagyva a Megyeri-hidat hamarosan elérjük az Egyfás-szigetet. Milyen régóta vágytam már arra, hogy itt kikössek egyszer! Körbejárom a kis sziget fáját, az elhelyezett tájékoztató tábla szerint a sziget és a fa folyamatosan pusztul, hódok vájtak odút a sziget lábához (meglessük, el is van torlaszolva  a bejárata két hatalmas kővel), a földterület egyre csökken, vigyázzunk a fára, maradjon meg minél tovább ezen a kis darab szárazföldön, ne másszunk fel rá, és ne pisiljük le. 

Hamarosan tovább indulunk.  Amarra egy kis ág, valódi mangrove mocsár, na jó, csak vízi növények és göcsörtös fűzfák, alacsony víz és rohadó iszap. Elbűvölő, imádom az ilyet! A víz meglehetősen alacsony, az evezőkkel szinte a sarat lapátoljuk, a békalencse és egyéb vízinövények elfedik a vízfelületet. A cuppogós dagonyában göcsörtös fűzfák hajladoznak, hatalmas gyökereik néhol kilátszódnak a földből és a vízből.
Egy ponton azonban elfogy a víz, nem tudunk tovább menni. Csak állunk és csodáljunk a táj érintetlen vadságát.
Közben megnézem a térképet, szépen haladunk, megnyugszom, fog ez menni! 

Az eső csöpögni kezd, így kikecmergünk a mellékágból és folytatjuk felfelé az utunk,  bizonygatva egymásnak, hogy mára nem mondott esőt a meteorológia, csak holnapra. 

Hamarosan kiderül, hogy ebben bizony tévedett az időjós, az eső rákezdett. Sebaj, amúgy is ideje megmozgatni elgémberedett lábainkat! Kikötünk, esőköpenybe bújunk és sétára indulunk a parton. Valószínű a szúnyogok is úgy gondolták, legjobb ilyenkor az esőköpeny alá rejtőzni, és jól kicsípni magukat, így hamarosan mégis evezünk újra.

Csaknem elérjük Szentendrét. -Éhes vagy? -Mit fogunk enni? -Amit hoztál. -Oké, de hol fogunk vásárolni?
Kiderült nem fogunk. Három napra valót kellett volna hoznod, nem tudtad? Honnan tudtam volna? Éreztem, hogy a két főtt krumpli, amit az utolsó pillanatban a táskába dobtam, nem lesz elég.  Na jó, éhen nem halok, megosztozunk a konzerveken. Vannak fenntartásaim, régi emlékképeim alapján a konzerv rémes kaja, úgy falom be mégis, mintha életemben nem ettem volna ilyen finomat, úgy látszik éhes voltam, pedig észre sem vettem, hogy ennyire.

Továbbmegyünk. Már látom a  városka színes házait, az áramlással küzdünk. Fotózni most nincs idő, evezni kell felfelé. Pedig a kezem már nagyon fáj, de itt a sodrás, húzni kell!  Esőkabátban evezünk, a karom egyre jobban fáj,  öt percenként cserélgetem a jobb és bal oldalt, nem lesz sokkal jobb, végül szólok, hogy már nem bírom soká. Leányfalu már nincs messze, ott eszünk egy lángost. Úgy látszik megint éhes vagyok, a szemem előtt lebegő lángos látványa hajt, megérkezünk, kikötünk, lángosozunk, pihenek.
Kicsit visszacsorgunk, ott fogunk majd sátort verni. Oké, addig kibírom. Közben az eső is eláll, a karomban dolgozik a tejsav, mintha már most izomlázam lenne. Kipakolunk, sátrat bontunk, pakolunk.
A cipőm egy merő víz, inkább mezítláb mászkálok, csupa izzadság vagyok, elegem van a ruháimból,  a rohadék szúnyogok támadnak, a kezem fáj, hogy fogok még kibírni két napot?
Aztán előbújik a nap, melegen süt, a felhők között kéklik az ég.
Ruháinkat kiteregetjük száradni a cipőkkel együtt, és  belevetjük magunkat a Duna melegnek egyáltalán nem mondható vizébe, majd a leöblítjük magunkat a kannában magunkkal hozott vízből, és a szúnyogok elől a sátorba menekülünk. 

Éjszaka a sátorponyván kopogó eső hangját elnyomja a szemközti partról beszűrődő mulatós zene, mégis úgy alszom, mint akit fejbe vertek. Korán ébredek, a parton köd és eső fogad, a szemközti partból nem sok látszik, annál több minden hallatszik: motorzúgás, autóberregés.
Délre  eláll az eső, megszárad a sátor, csomagolunk, belebújok a vizes cipőmbe, Tahi felé evezünk, közben a nap is kisüt, a cipőm megszárad, a kezem sem fáj, vidáman evezünk, gyönyörködünk a sötét felhők alatt világító napsütötte fák különlegességén. Még napozni is megállunk egy ponton, a vízbe mégsem kívánkozom, nagyon hidegnek bizonyul. Örülök, hogy itt vagyok, és nem szaladtam haza előző este. 

Úgy hat óra tájban eltűnik a nap, dörög és villámlik. A tahitótfalui hídnál járunk, kikötünk, s mintegy zárszóra, nyakunkba szakadt az ég. Több, mint egy órán keresztül ömlik, állok az esőköpeny alatt és várok, hogy tábort verhessünk.  Végül a sátor védelméből főzzük meg a levest, és a  paradicsomos húsgombócot a maradék krumplimmal. Varázslatos! (Sose hittem volna, hogy megeszek ilyesmit.)  

Reggel korán indulunk, időre vissza kell érni. Gyorsan haladunk lefelé, a víz is segít, napsütésben is rácsodálkozom az előző napi vizes-ködös tájra. A szentendrei házakat  most van lehetőségem lefotózni. Fenséges érzés, ahogy végigvonulunk a városka festői házai előtt.

Az  elmúlt két nap eseményei peregnek a szemem előtt, sajnálom itt hagyni a Dunát, az evezést, a tájat, nagyon jól éreztem magam.

Szárazon és vízen a Szigetközben - 2. rész: Kenuzás a Duna rejtett holtágaiban

Reggel izgatottan keltem, és már alig vártam, hogy nekiinduljunk a kenutúrának. Sajnos az ajánlott túraútvonalnak az volt a hátulütője, hogy több helyen át kellett emelni a kenut az úton, és ehhez egyszerűen nem voltunk elég erősek a lányommal ketten. Így aztán alternatív útvonalat javasoltak nekünk: A Görgetegi-Dunán indulunk, majd mindig jobbra kell tartani. Rudi-ág, Szigeti-Duna, majd vissza a kempinghez. Nem egész napos, de alternatívaként megteszi. Vigyázzunk, mert ha eltévedünk, erős sodrás ellenében kell visszafelé evezni. Oké, nem tűnik bonyolultnak, GPS segít, majd figyelünk. 

Lassan, méltóságteljesen hömpölygött a Görgetegi-Duna, partján már sárga leveleit zörgette egy-két nyárfa. Elértük a Rudi-ágat, de még nem kanyarodtunk le, haladtunk tovább egyenesen, ameddig lehetett.

Elbűvölő vadregényes kis öblökben méteres átmérőjű kidőlt korhadó fatörzseken kapaszkodott meg az élet: füvek, csalán, réti füzény vetette meg gyökerét rajta. Néhol még új hajtást is hozott a látszólag halott fa. Hattyúk, gémek és kárókatonák reppentek fel jöttünkre a mozdulatlan vízből.

Hamarosan elértük a betonutat, ahol át kellett volna emelni a hajót. Ez tényleg nem nekünk való, így visszafordultunk és a Rudi-ágon szépen lecsorogtunk. A kanyarban újból megküzdöttünk a sodrással, de most könnyebb dolgunk volt, lefelé vitt. Sikeresen elkanyarodtunk jobbra a következő leágazásnál, és elkalandoztunk kisebb holtágak felé.

Néhol alig fértünk át a fák alatt, néhol a kidőlt fatörzsek között kellett lavírozni. Egyre jobban kormányoztam a kenut, meg voltam elégedve magammal.

Egy ponton beértünk egy keskeny ágba, ahol hirtelen felgyorsult a folyó, sodort minket lefelé, ki tudja hova. Mondtam Vikinek, hogy evezzen hátra erősen, itt nem tudunk megfordulni, jobb, ha arra nem megyünk! Nagy nehezen sikerült visszaevickélni, és összetalálkoztunk egy egész csapat vízitúrázóval. Kérdeztük, hogy merre visz ez az út, kérdezték hova akarunk menni, kiderült, hogy oda nem visz, és javasolták, hogy azon az úton menjünk vissza, amerre jöttünk, mert a körúton annyira alacsony lett a víz, hogy egy helyen cipelni kellene a hajót, és azt ugye nem nézték ki belőlünk, hogy sikerülne. Persze igazuk  volt. Viszont javasolták, hagy a cseppet sem biztató kinézetű alagúton evezzünk át, gyönyörű holtág fogad minket. 

A Csalánosnak nevezett zsákutcát pár méter után teljesen belepte a békalencse, mintha zöld ruhát húzott volna a folyó. 

 

Lapátunk nyomán megcsillanó sötét barna víz fölött hamar újra összezárult a zöld ruha. Ültünk mozdulatlanul a csónakban és magunkba szívtuk az érzést. 

A tanácsnak megfelelően visszaindultunk, simán el is jutottunk a Rudi-ágig, ahol kiderült, hogy milyen csalóka a Duna! Lefelé nem tűnt olyan gyorsnak a folyó, mint ahogy felfelé ellenállt nekünk. Ráadásul a meder teljes szélességében össze vissza kanyarogtak az áramlatok, úgy hogy nem csak erőnket, hanem a technikai tudásunkat is próbára tette. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, nem jutunk fel, másodszorra, sőt, egy esetben harmadszorra is újra próbáltuk a kanyart. 

Végül boldog megelégedéssel vettük tudomásul, hogy feljutottunk, innen már sétagalopp volt a kikötő, ahonnan bicajra ültünk, hogy némi élelmet keressünk magunknak. A kemping kajáldájában mindössze egy malomkerék méretű melegszendvics volt kapható, és már előző nap sem nyerte el a tetszésemet. 

A Sári csárdát ár-érték arányban nem gondoltuk megfelelőnek, a wifi ellenére sem, s mint kiderült, a falu fennmaradó egyetlen étkezdéjében 2 óráig lehet csak ebédelni.  Így aztán Mosonmagyaróváron a vonatállomáshoz közel sikerült est-ebédelni, ahol Viki vonatra szállt és hazautazott, én visszatértem kis rétemre. Felállítottam a sátrat és épp nekiálltam az esti fürdésnek, beszappanoztam magam, amikor azt éreztem, hogy néznek. Felpillantottam és egész közelről  egy őz nézett engem nagy szemekkel. Fejemben cikáztak a gondolatok: egy merő szappan a kezem, a fényképező a sátorban, ha megmozdulok tovább bámul, vagy elszalad? Mit csináljak? 

Mozdultam és elszaladt. 

Az est további részét  a könyvem olvasásába merülve töltöttem, teljes naplementés panorámával. 

Kilátás a sátor bejáratából.

Szárazon és vízen a Szigetközben - 1. rész: Vízitúra a Heléna-tavakhoz

A Szigetközbe jó pár évvel ezelőtt, még lányom osztálytársaival terveztünk biciklitúrát, de valami miatt akkor az nem valósult meg. Most eszembe jutott, és felkerekedtünk legnagyobb lányommal, hogy felfedezzük ezt a vidéket, melyről csak annyit tudtunk, hogy ott kanyarog a Duna. Ennyi felkészültséggel és információval bátran vágtunk az útnak, annyi előzetes elképzelésünk volt, hogy Mosonmagyaróvárnál lehajtunk az autópályáról és "Majd onnan meglátjuk!". Végül meg sem álltunk Dunakilitiig. Szép, rendezett falvak között haladtunk, tátottuk szánkat és szemünket a csodálkozástól. Tisza menti falvak után igazán üdítő látvány volt. 

Nem volt nálam állvány, de amúgy is elsodorta volna a víz. Így egy parthoz kötött ringó csónakra támaszkodva próbáltam hosszú záridős felvételt készíteni. Persze  szűrő sem volt nálam, de azért egész értékelhető lett. Ne zavarjon meg senkit a víz simasága, veszettül áramlott a folyó, alig tudtam talpon maradni!
A jobb oldali kis ágon még egyszer fel kell evezni!
A folyón át lehetett volna kelni, mi az erős sodrás miatt ezt kihagytuk, annak ellenére, hogy az út a másik oldalon folytatódott. 

Hamarosan a Duna melletti egyik réten letáboroztunk, elővettük a bicikliket és elindultunk felfedezni a vidéket. Kanyargó Duna-ágak, sebes sodrású folyamok, tavakká szélesedő medrek mellett gyönyörű nyár és fűzerdőben tekertünk és nem győztünk betelni az élményekkel. 

Ezt nekünk vízről is látnunk kell! A LocusMap-on gyorsan megnéztem, hol lehetne kenut kölcsönözni, és negyed óra múlva már a  Vadvíz-kempingnél voltunk, ahol rövid, de korrekt tájékoztatást kaptunk a lehetőségeinkről. 

A Heléna-tavakat néztem ki első úti célul,  az útvonal nehézségeit pedig részletesen átbeszéltem egy éppen megérkező helyi  túravezetővel. Az erős áramlatok miatt aggódtam kicsit, mondta, hogy munkás lesz felfelé, kb. másfél óra, cserébe visszafelé 20 perc alatt leérünk. Arra figyeljünk csak, hogy a folyó szélén haladjunk, kezdetben a bal oldalon, aztán, ha meglátjuk a vízbe dőlt nagy fatörzset, akkor MÖGÖTTE térjünk át a jobb oldalra sodrás után és a jobb oldali ágban folytassuk az utat. 

Becuccoltunk a kenuba és elindultunk. Az első csapások után éreztem, hogy nem fogok tudni fényképezni, mert tényleg elvisz a víz, így aztán csak a szememet gyönyörködtettem a csodás tájon és nagyon élveztük az evezést - az útmutatásnak megfelelően - a bal oldalon. 

Az ominózus fatörzs egy sirállyal. Csak visszafele volt idő fotózni.

Titokzatos okból kifolyólag azonban amikor megláttam a kidőlt fát, még ELŐTTE átirányítottam a kenut a másik oldalra, minek következtében erős sodrásba kerültünk, nehéz volt a kenut irányban tartani, teljes erőből eveztünk, és igyekeztünk lekanyarodni a jobb oldali ágba. 

Hm. 

Végül sikerült, kicsit kikötöttünk, s azon tanakodtunk, vajon hogy kellett volna ezt jobban csinálni. Lányom szerint csak simán követni kellett volna  a tapasztalt túravezető utasításait. Jó hogy van az embernek egy lánya, így mindig pontosan tudom, hol rontottam el!

Part menti vadregény

Na jó, belátom, önállósítottam magam, de több instrukciókat nem kaptunk, és mint utóbb kiderült, volt még néhány ravasz bal és jobb sodrású leágazás, vagy csak sima kanyar a folyón. Próbáltam az áramlaton keresztben átmenni, megkerülni, szélén elosonni, hol jobbról, hol balról, de a legtöbbször az lett a következmény, hogy a víz  bevitt a nádasba. Úgy tudtunk csak tovább jutni, ha a sodrás irányába állítottam a kenut és teljes erővel eveztünk. Aki tud ennél hatékonyabb megoldást, ne tartsa magában, ossza meg velem a titkot! 

Végül elértük a Heléna-tavak felé vezető elágazást. Gyönyörű, nádassal és füzesekkel körülvett kis tórendszer, mozdulatlan víztükör és csend fogadott. 

Mintha csak az erdő egy metszetét látnánk. Csaknem mozdulatlan víztükör és csend.

Csendesen lapátoltuk a vizet a tavakat összekötő csatornákban, emitt egy szárcsa, amott egy réce rejtőzött előlünk a nád közé. Fejünk fölött daru rikkantott nagyot, a partról kövér békák ugrottak szanaszét, valószínű megették az összes szúnyogot, mert mi egész ottlétünk alatt egyel sem találkoztunk. A tó közepén hattyúcsalád ringatózott. 

Az utolsó tó a Medúza-tó volt, ültünk a  tó közepén és bámultuk a természetet. Majd lenézve a sötét vízre számtalan hófehér-átlátszó, nagyobb pénzérme méretű, lebegő medúzát vettünk észre. Felejthetetlen élmény volt!

A nap már alacsonyan járt az égen, amikor visszafelé indultunk. 

Készenlétbe helyeztem a fényképezőmet, ha minden igaz, szépen levisz a víz magától, lesz idő kattintgatni. 

Szigetközi csodasárkánya éppen kilép  sötét erdőből a fényre.

Nem is hagytam ki a lehetőségeket, így megtapasztalhattam, hogy nem szerencsés, ha a kormányos egyben a fotós is, de kisebb kanyarokkal mégis visszaértünk a kikötőbe, ahol rajcsúrozó gyerekcsapat ugrált a vízbe egy nagy kiszáradt fáról. 

Úgy terveztük, másnap egész napos túrára megyünk, úgyhogy lefoglaltuk a kenut másnapra is. Visszafelé  betértünk az egyetlen étkezési lehetőséget biztosító szép, ámde indokolatlanul drága Sári csárdába, ahol kiéhezetten vetettük rá magunkat a wifire, no meg az ételre is. Jóllakottan és sötétben tekertünk vissza a rétre, ahol sötétben kellett sátrat állítanunk. Szerencsére már nagy rutinunk volt sátor állításban, így hamar nyugovóra tértünk.