Koppányok, Gömbölyű-kő és zárásul a Só-hegy - megannyi harsogó panoráma

Még mindig nem hagyott nyugodni a Nagy Koppány panorámája, így már kora reggel úton voltam, hogy teljes zöld pompájában is megnézhessem a tájat a hegycsúcsokról. 

Mivel Nagyirtáspusztára elvileg tilos felhajtani autóval, hacsak nem vagy a szálloda vendége, így Kisinóci turistaháznál tettem le az autót, és nekivágtam a hegynek.  Az ösvény egy romantikus  patakparton kanyarog. Most egész sok víz volt benne, a gázlóknál alig győztem száraz lábbal átügyeskedni magam egyik partról a másikra. 

Meglehetősen türelmetlen voltam, szerettem volna a déli kemény napsütés előtt felérni a kilátópontokra, meg amúgy is tele voltam energiával. És olyan történt,ami még életemben soha, sőt nem is hittem volna, hogy valaha önszántamból ilyet teszek, de futni támadt kedvem! A vízszintes részeken futottam, aztán kicsit sétáltam, aztán megint futottam. Magam is meglepődtem, mennyire jól esett az intenzívebb mozgás. Persze amikor meredekebbre váltott az út, maradtam a gyorsabb sétatempónál, mégsem éreztem, hogy a lábaim visszafelé húznának. 

Alig egy óra alatt értem el a Szent Orbán Erdei Hotelt, most kivételesen napsütésben szemlélhettem meg. A múltkor nem is vettem észre, mennyi napelem van a tetején, igaz olvastam, hogy zöldbarát energiát használ  a működéséhez. 

A hotel környékén csaknem az összes parkoló betelt, emberek nyüzsögtek a játszótéren és a focipályán. Azt gondoltam, na ma sok emberrel fogok találkozni kirándulás közben! De nem így lett. Valójában én mentem, a többiek maradtak. 

A közeli kisvasút állomásán már sokan várták a vonatot. A sínek messziről hozták a hangját, de beletelt 10 percbe is, mire nagy sikkantásokkal meg csilingeléssel bedöcögött. 

Kattintottam néhány képet, és nekivágtam a kék kereszt jelzésnek. Most sikerült megtalálnom, ellentétben a múltkori kirándulásunkkal. Az ösvény igazi erdei kalandos út, ott kanyarog a hegyoldalban két széles, kivágott fákkal szegélyezett földút között. 

Gondolataimba mélyedve haladtam, észre sem vettem, és ripsz-ropsz máris az Eucharisztikus Kongresszus keresztje szomszédságában álló különös fánál találtam magam. Azért különös, mert az egyik oldala teljesen szétnyílt, a fa törzse szinte már csak a kéregből áll. A közepébe egy felnőtt ember kényelmesen be tud állni. 

Az út gyönyörű tölgyesen vezet  keresztül. A fák sárgás-zöldes színű levelei világítottak, mintha valaki  neonzöld filccel festette volna az ágak végére.

Az erdőből mostanra ledobta virágait a keltike. Inkább csak a kék  ínfű bontogatta szirmait a fák tövében. 

A csúcs felé ilyen szép virágos lejtő látványa fogadott. 

Kiérve a Nagy - Koppányra végre azt a panorámát kaptam, amit elképzeltem magamnak. Alattam a zöldbe borult táj, Márianosztra házai mögött a Duna foltja villan ki.

A kutyatejek sárga virágait lobogtatta a szél a hegyoldalban.

Jöhettem volna korábban is, naplementekor, vagy súrló fényeknél még plasztikusabb lenne a hatás. Még tuti visszajövök ide! 

Az érzés lenyűgöző volt számomra, ültem a legmagasabb ponton és hosszasan szemlélődtem. Közben érkezett egy társaság, ők is elidőztek kicsit, miközben kitárgyalták a politika izgalmas alakulását. 

Lefelé vettem az irányt és egyszer csak ezt a kis íriszt pillantottam meg az út mentén. Viszonylag kis feje volt. Valószínűleg ez a törpe nőszirom. 

Hamarosan  a Koppány-nyeregnél találtam magam, majd egy rövid séta után újabb emelkedő végén a Kis-Koppány sziklagyepére érkeztem. Most is lefotóztam az ikonikus fát. 

Végigvezettem a szemem a több mint 180 fokos panorámán. Ezt a látványt és érzést kép nem tudja visszaadni sajnos. Ott kell lenni!

Még szép számmal találtam virágzó,  (30-40 cm) magasra nőtt  héricseket az út mentén. 

A Gömbölyű-kő innen csak pár perces séta. Úgy terveztem alszom is egyet a fűben, megvárom, míg már nem jár olyan magasan a nap. 

De fél óra múlva újra mehetnékem volt, immáron kipihenten ereszkedtem le egy régi erdészeti úton, mohás sziklák és mohás, zuzmós fák között  a völgybe. 

 

A Farkas-völgyi-patak mellett sokáig időztem, megpróbáltam hangulatos képet készíteni róla.  A hosszú záridős felvételekhez nagyon erősen sütött a nap, szűrő pedig nem volt az objektívemhez, így ennyivel kellett beérnem. 

Az utamat mindenesetre a patakmeder kövein lépkedve folytattam, így sokkal kalandosabb volt a túra.  Szalamandrával nem találkoztam, de ilyen feltorlódott, szép rendbe állított falevél "hernyót" annál többet láttam. 

A patak egy mellékága. 

Mikor elértem a patak végét, az úton folytattam tovább utamat. Selymes füvű erdőalja és kankalinos rétek következtek. 

Visszaérve Nagyirtáspusztára, úgy éreztem, van még bennem annyi erő, hogy felmásszak a Só-hegyre és megnézzem a tájat a tetejéről. 

Ott kanyarodik a Duna!

Kóspallag, és a távoli hegycsúcs a csúnya tájsebbel a Naszály. 

A távolban még az Esztergomi Bazilika is látszik.

Árvalányhajas panoráma. A sok aszályos nyár miatt sok helyen kipusztulóban van. 

Csúcspanoráma

Kankalinos rét a hágónál. 

A nap lassan lehanyatlott az égről, én pedig gyors tempóban haladtam az autóm felé. Még 5 km-t kellett megtennem, igaz, már csak lefelé. Ez a lemenő nap fényében fürdőző  kankalin azért még megállított egy fotó erejéig. 

Végül 22 kilométerrel a lábamban mégsem éreztem magam fáradtnak, csak úgy repültem lefelé az ösvényen. 

Szuper túra volt, változatos tájakkal, zöldülő erdővel, melengető napsütéssel. 

Kisinóci turistaháztól a Zálog-bércig

Vasárnap a gombatanfolyam első terepgyakorlatára indultunk a Kisinóci turistaházhoz. A tanfolyam vezető nem sok jóval kecsegtetett gomba ügyben, úgy mondta, hiába a sok eső, nem melegedett még fel eléggé az idő. Egy órát bolyongtunk a környéken, gombaügyileg teljesen eredménytelenül, mire feladtam, és inkább nekivágtunk a hegynek a lányommal. 

Igaz, legalább fotóztam madárfészek kosbort, és fehér madársisakot. 

 

A sárga kereszt jelzés kezdetben kellemes, árnyas erei úton halad a patak mellett, majd egy ponton bal kanyart vesz, és azon kaptuk magunk, hogy jó meredeken kapaszkodunk felfelé. A nap is egyre jobban besütött a fák közé, vetkőznénk, de csaknem nyár lévén, már nincs hova. Emlékszem, ez az út télen is megizzasztott. 

A Szép-bércre most nem mentünk ki, a Nagy-János-tető közelében azonban tettünk egy kis kitérőt a kilátópontra. Minden képzeletet felülmúlt a virágos rét látványa. Persze fotózhatatlan, dél múlt, erősen süt a nap, képeken semmi nem jön át a karcsú színes virágok szemet gyönyörködtető szépségéből és a rét hangulatából.  Térdig érő fű között szurokszegfű, árvalányhaj, vadárvácska, nefelej, kutyatejek és egyéb virágok borították a hegyoldalt. 

 

Letelepedtünk egy sziklára, így nem tapostunk le egyetlen virágot sem, s falatozni kezdtünk. Lábamra számtalan darázsszerű rovar szállt le pihenni. Hiába hessegettem őket, makacsul visszatértek és boldogan tapogatták szájszervükkel a bőröm. Valószínűleg sóhiányuk volt, mást nem nagyon tudtam elképzelni. No, kiváló sólegelő vagyok!  - állapítottam meg büszkén, de aztán mégiscsak továbbálltunk. 

Az Oldaltámasztó kútnál feltöltöttük apadó vízkészleteinket, majd a Zálog-bérc felé vettük az irányt. 

Itt kevesebb virágot találtunk, ellenben néhány tő füles kosbor virított. 

  

Leheveredtünk a fűbe, hallgattunk a madárcsivogást, figyeltük a szemközti hegyoldalon a felhők vonulását, és belepillantottunk egy bogárka küzdelmes életébe. 

Valószínűleg kaparódarázs lovagol egy hernyón. Na jó, a darázs viszi a megbénított hernyót az tölcsérszerű fészkéhez, ahol a lárváinak fog táplálékul szolgálni. 
Meglepően gyorsan haladt hosszú lábaival. És már azt is tudom, milyen praktikus, hogy hat lába van: kettővel öleli a zsákmányt, a többivel fürgén szalad. 

Majd hazafelé vettük az irányt Kisirtáspuszta  felé. Meg is találtuk a dinótojásokat, amiket már tavaly is felfedeztünk.  

Gömbhéjas elválású andezit kő.

Az erdőben a megáradt patakok nagy sebességgel haladtak tova, több helyen kis vízesések is kialakultak. 

Végül gombát is találtunk, igaz, csak két darabot: