Villámlátogatás a Pilis-tetőn

Békésen ejtőztünk szüleimnél a kései ebéd után a tesómmal, amikor felvetette, hogy tekerjük körbe a Velencei-tavat. Ehhez nem sok kedvem volt, mivel épp előző nap tettem meg ezt a körutat a diákjaimmal, így tovább ötleteltünk, merrefelé bringázhatnánk, ha nem lenne tele a hasunk és nem lenne ezer más dolgunk még este, valamint ha lenne még több óra hátra a napból. 

Végül egyszer csak kiböktem, hogy a Két-bükkfa-nyereg felől közelítsük meg bringával a Pilis-tetőt. Az csak 5 km. Igaz felfelé. Igaz, nincs nálam kerékpár. Igaz, hamarosan vége a napnak. 

Nem baj, induljunk. Tesómnál betuszkoltunk két bringát az autóba és fél óra múlva már a lejtő alján nyergeltünk. 

A kölcsönbringám  keskeny férfinyereggel rendelkezett.  Az első kilométer után már éreztem, hogy hosszú lesz ez a túra, de azért rendíthetetlenül tekertünk felfelé. Már csaknem a tetőn tartottunk, amikor futva leelőzött minket egy nem túl fiatal hölgy. Egymásra néztünk, hümmögtünk, kicsit szégyenlősen mosolyodtunk egyet,  megvontuk a vállunk, aztán tekertünk tovább. 

A kilátóból a szokásos remek körpanoráma fogadott, én azonban jobban szeretem néhány kanyarral lejjebbről a kilátást, ezért még leereszkedtünk a szerpentin keskeny és köves útjain oda. 

Út közben találkoztunk egy nem szívbajos nyúllal, pár méterre sikerült megközelíteni, kicsit pózolt még, rágcsált egy kis füvet, aztán lassan tovaugrándozott. 

A réteken és az út szélén a tarka nőszirom virágzott. 

Visszafelé feltoltuk a bringákat a szerpentinen a zöld jelzésig, és ezen a széles, ámde sáros  erdei úton gurultunk, amíg el nem értük újra az aszfaltozott utat.