Tokajtól Tarcalig, avagy túra a Nagykopasz-hegy körül

A reggeli nap már melegen sütötte a sátrakat, így aztán korán tábort bontottunk és Tarcal felé vettük az irányt.  A nap során gyakorlatilag megkerültük, majd megmásztuk  a környék emblematikus hegyét, a Nagykopasz-hegyet, mely szintén a Tokaj-Bodrogzug Tájvédelmi Körzet része. 

Déli lejtőin terem a világhírű tokaji bor. A szőlősorok végére rózsákat ültetnek, melyek színe jelzi, hogy milyen típusú szőlő terem az adott soron. 

Tokajtól csaknem Tarcalig elkészült végre a kerékpárút (itt tavaly az autók mellett tekertünk, és még emlékszem az érzésre, ezért most nagyon tudtam értékelni ), így végig biztonságos útvonalon, egymás mellett, beszélgetve  kerekezhettünk. Tarcalban megszemléltük a két templomot, melyekben épp miséztek, majd megindultunk a közeli csúcson álló Áldó Krisztus szobor felé.  Rövid szerpentinező kaptató vezet fel a 8,5 méter magas gránit szoborhoz, gyönyörű ligeten keresztül, padokkal, levendulával szegélyezett úton. 

Kilátás a szoborhoz vezető útról Tarcal két templomtornyára. 

Szinte megindult felénk a szobor az olajfák között vezető lépcsőkön. 

Miután  Jézus lábai mellől kigyönyörködtük magunkat a panorámában, ideje volt elindulni a környék legmagasabb (512 m) csúcsa felé. A Nagykopasz, vagy Tarcal vezér hegye kis hazánk legmagasabb és egyben lefiatalabb vulkáni tanú hegye. 

Mikor honkereső őseink felfedezőket küldtek a Kárpát-medencébe, Tarcal, Ond és egy harmadik vezér eljutott ide, és versenyt hirdettek: ki ér fel előbb a hegy tetejére? Tarcal vezér lett az első, ezért a hegy is róla kapta a nevét. A két másik vezért pedig Tarcal visszaküldte Árpád fejedelemhez, hogy jelentést tegyenek. 

Érdekesség, hogy Anonymus  szerint a Tarcal - Turczol a Turcsighol más formája, jelentése: kikémlel. Talán véletlen az egybeesés, miszerint Árpád fejedelem a föld  kikémlelésére, megismerésére küldte ide Turzol, alias Tarcal  kún vezért? 

Nagy lelkesedéssel indultunk neki az útnak, de pár száz méter múlva megkopott a lendület. A nap tűzött, az út pedig szőlősorok között vezetett. A  levegő forró volt, mi izzadtunk. De makacsul haladtunk felfelé: azt mondják odafent szép a panoráma, megnézzük mit láthatott Tarcal? Szőlősorokat talán még nem, bár ki tudja, Villányban már a rómaiak is készítettek bort. 

Az utolsó 100 méteren végre elértük az erdőt. Itt már kellemes árnyékban, ámde fojtogató dunsztban haladtunk. Mindezt feledtem, amint megláttam a virágzó turbánliliomok méteres szárain ülő virágokat. 

 

Végül felértünk a csúcsra, ahol az adótorony és egy parkoló szomszédságából szemlélhettük a kilátást olyan emberek társaságában, akik autóval közelítették meg a terepet. Nem volt igazán természetközeli az élmény, így hamar távoztunk, amerre jöttünk.

Viszont már tudtuk, hogy Tarcal is látta az Alföldet, a kanyargó Tiszát, a dús legelőket, így  azt izenhette Árpádnak: gyertek, itt a fű kövér, a víz bőséges, a levegőt harapni lehet!

Lefelé menet láttam meg a sárga lent, mely nagy tömegben virágzott a szőlősorok melletti réteken. Sajnos kosborokat most nem találtam, pedig igen változatos flórát jelzett az útikalauz erre a hegyre.

A hőség azonban fokozódott,  s a Tarcali bányató  hihetetlenül zöld vizének látványa egyre gyorsabb menetre sarkalt minket. 

Végül alig másfél óra alatt leértünk a hegyről, és a tó  első kis öbölben letelepedtünk a  sziklákra,  s locsoltuk magunkra a vizet. Megszemléltük a part menti sekély, nyugodt vízben pulzáló apró medúzákat, majd  aludtunk egyet  a fák árnyékos hűvösében.

Késő délutánra járt az idő, mire tovább indultunk.  Úgy döntöttünk, a közeli Szent Teréz kápolna mellett töltjük az éjszakát. 

Feltekertünk a Szent Teréz kápolnáig. 

Innen is látszik a Nagykopasz-hegy. Így aztán a keretes szerkezetbe foglaltuk a mai napot. 

"Szép lesz a naplemente?"

"Szép, csak takarni fogják a felhők!"

Végül nem panaszkodhattunk a naplementére sem. Bár a felhők tényleg takarták, mégis a szivárvány színeiben fürdött a táj.