Egymásra hangolódva

Ma egész nap feszült idegesség remegett a gyomromban. Nem tudtam meghatározni az okát, figyeltem magam, hátha rájövök. A munkahelyemen jókat beszélgettem a kollegákkal, remekül éreztem magam, a belső szorongás mégsem akart elmúlni.
Hazafelé a hegynek föl jól beletapostam a bicikli pedáljába, hátha oldódig az ideg. De nem.
Felkerekedtem hát, és kimentem (egyik) kedvencem helyemre, Budaörs tetejére. Alig 2 óra volt hátra sötétedésig, minden gyönyörű aranyfényben fürdött. Tücskök ezrei ugrottak el lépteim nyomán, ciripelve követtek. Az egyik ráült a nadrágomra és potyautasként kísért utamon. A város zaja nem ért fel ide, hallgattam a csendet, és néztem a fűszálak hajladozását, és a napsugarak simogatását a domboldalon.

Éreztem, hogy árad szét bennem a nyugalom és a béke.

A nap meleg csillogással vonta be a tájat, de az árnyékokban hűvös fények bújtak meg. Remekül kifejezték a bennem lévő egész napi érzéseket.

Fehér és zöld

Mintha Merlin ébresztené a sárkányát...

Arany és ezüst

Fény és árnyék határán

 És végül a nap utolsó sugarainak fényjátéka:

 

Sokszor jövök fel ide, és ez a látszólag nem túl változatos táj, mindig mást és mást mutat magából. Vagy csak én vagyok mindig más?
Hihetetlen, hogy egymásra tudunk hangolódni.