Kankalin

Kis hazánkban jelenleg ötféle kanakalin virágzik, ezek közül kettő kora tavaszi virágunk. Primula néven pedig számtalan színes változatával találkozhatunk kertészetekben, virágboltokban is.

Minden fényviszonyhoz jó alkalmazkodnak, bár leginkább a tavasszal napos, nyáron árnyékosabb helyeket kedvelik.

 

Népi neveik 

Elsőke (kora tavaszi virágok egyike), lúdláb, kesztyűvirág, kükörcs, sárga kökörcsin/kikerics, Szentgyörgyike, Szent György virág (virágzásának ideje áprilisra esik), Isten kulcsa, kásavirág, égi kincs, Szent Péter kulcsa.

Ez utóbbi nevet onnan kapta, hogy a legenda szerint Szent Péter egy napon kiejtette kezéből a mennyország kulcsát, s az gyökeret vert a földön, s virággá változott. Ez az első virág aztán benépesítette a réteket, erdők alját. 

Azt nem tudom, hogy azóta miképp lehet a mennybe jutni, de talán már itt a Földön is megtalálhatjuk az égi békét egy ilyen kankalinokkal borított réten sétálgatva. - Én mindenesetre megtalálom. 

Talán a kulcs szimbólum alapján lett Mária jelképe is, aki fia által nyitotta meg az emberek előtt a mennyországot.

Gyógyító hatások

Hazánkban csak a tavaszi kankalin nem védett, így a többi növény gyűjtése szigorúan tilos!

A kankalin gyökérzetét, levelét és virágát használják gyógyászati célokra. A gyöktörzset virágzáskor vagy ősszel gyűjtik. Virágai nyíláskor, míg a levelek egész évben gyűjthetők.

Használható:

• Köptetőként köhögés ellen;
• Reumás panaszok enyhítésére - külsőleg alkalmazva;
• Álmatlanság ellen, teaként;
• Ideg-, és szíverősítő, csillapítja a migrént, ideges fejfájást.

Gasztronómia

Virágát tavaszi salátákban téve látványosan feldobhatjuk vele az ételt, ezen kívül magas C vitamin tartalmú levelit is bátran használhatjuk. 

Szártalan kanakalin

Védett növény

Népi nevei: guggonülő kankalin, zsibavirág - olyan színű, mint a kikelt kislibák sárga tolla, sőt nyílásának ideje is egybeesik a kislibák tojásból való kibújásának idejével. 

Természetes élőhelye a lombos erdők, sokat találtam idén a Zselicben és Csokonyavisonta környékén, valamint a Bakonyban.  Találkozhatunk vele a a Dél-Dunántúl legtöbb erdejében. Sőt, jól megél az ember alkotta tájban is,  akár saját házunk kertjében. 

Virágai kétfélék: az egyiknek bibéje van, a másiknak a porzói, ezzel is segítve a minél hatékonyabb beporzást. 

Virágboltokban mindenféle színű változatait megtalálhatjuk primula néven. Tapasztalatom szerint lakásban hamar tönkremennek, de évelő növények, bátran ültessük ki a őket a kertbe! Sokkal jobban fogják érezni magukat, s minden évben újra kibújnak, színesítve a tél utáni szürke mindennapokat. 

Tavaszi kankalin

Kedvelt élőhelye a bokorerdők, cseresek. Virága mézillatú. 

 

Cifra kankalin

Fokozottan védett növény

Népi nevei: medvefülkankalin

Örökzöld, húsos leveleinek alakja alapján nevezik „medvefül” illetve „cifra” kankalinnak. Leveleit a napfénytől fehéres, lisztszerű bevonat védi.
Illatos, aranysárga virágai áprilistól májusig nyílnak.

Kedveli a szivárgásoktól nedves, sok meszet és kevés humuszt tartalmazó, köves talajt. Hidegkedvelő jégkorszaki maradványnövény. Termőhelyeinek egy része sajnos elveszett a feketefenyővel végzett „kopárfásításnak”.
A zárt dolomitgyepekben a Vértesben, Bakonyban, vagy a Keszhelyi-hegység mészkőszikláin találkozhatunk vele. A hűvösebb, északi függőleges sziklafalak réseiben kapaszkodik meg.

Sudár kankalin (Sugárkankalin)

Védett növény

Lomberdők, főleg bükkösök, cserjések lakója. Az üde, nyirkos, tápanyagban gazdag, humuszos, lazább vályogtalajokat kedveli. A virágzási ideje április–május között van.

Ezzel a változattal leginkább az Északi-Középhegységben, Mátrában, Bükkben találkozhatunk. 

Lisztes kankalin

Fokozottan védett növény

Mészkedvelő, tőzegjelző, jégkorszaki reliktum faj. Április végétől júniusig virágzik; másodvirágzása augusztusra tehető. Lóillatot áraszt, a megporzást főleg pöszörlégyfajok végzik. 

Sajnos hazánkban erősen veszélyeztetett: a lecsapolásokat és a csatornázást követően a rétek kiszáradásával sok helyről eltűnt.
A Balaton-felvidék lápréteit kedveli.

Források: 

Óvári Miklós rendkívül szórakoztató, és igényes írása a kankalinról

Maria Treben patikája

Csokonyavisontai Fás Legelő Természetvédelmi Terület

Amikor reggel elindultam a Belső-Somogy eme településére, mindössze annyit tudtam, hogy kárpáti sáfrány nagy tömegben virágzik errefelé. Úgy képzeltem, mint az alföldi pusztát: síkvidéken telepített erdősorok között fogok bóklászni. Legnagyobb meglepetésemre azonban igazi őserdőt találtam, változatos élőhelyekkel, évszázados tölgyekkel, sudár kőrisekkel. 

Ahogy elhagytam Kaposvárt, az út két oldalán több helyen is láperdőket, vizes élőhelyeket vettem észre. Alig tudtam megállni, hogy ne álljak meg itt is, ott is egy kicsit bóklászni. Végül Csokonyavisonta meglepően hosszú főutcáján  áthaladva elhagyva a falu utolsó házát és sebességmérő kameráját épp a Fás Legelő Természetvédelmi Terület  tájékoztató táblája előtt parkoltam le az autót. Bizalmatlanul figyeltem a területet: itt nőnek virágok? Telepített erdősornak nyoma sincs, a távolban erdőfoltok, addig is füves rétek, hatalmas hagyásfákkal. A rét szélén  villanypásztorra utaló jelek, a száraz, rövidre legelt fű között marhalepény. A legelőt autónyom szeli ketté, az út szélén nagy rakás kivágott farönk. 

Bizonytalanul indultam neki az útnak. Körbejártam az első két hatalmas hagyásfát, méretes koronájuk kopáran meredezett a szürke égbolt előtt. 

A középkor óta méneseket és gulyákat legeletettek a falu melletti réteken. Az erdőkből a fák egy részét kivágtak, néhányat azonban meghagytak (hagyásfa), hogy védelmet nyújtsanak a tűző napsütés, vagy az eső ellen. Dél körnéykén a fák árnyékában hűsölhetett ember és állat egyaránt. 

Ez a fa itt báli szoknyát húzott. 

Hamarosan bekukkantottam a rétet övező erdő fái közé. Egyik ámulatból a másikba estem. Igazi őserdőt találtam itt! 100 éves tölgyek között fiatal és idősebb fák élték életüket, vagy éppen halálukat.  

Az avar alól hóvirágok dugták ki fehér fejüket, vidáman bólogattak felém a liánok és a kidőlt, mohával benőtt fák közül. 

Még sosem láttam hóvirágot páfrányok között. 

Aztán az egyik kanyarban egy kis folyócska mocsárrá terült szét. 

Nagyjából 20-50 méterenként hatalmas koronájú tölgyek uralták az erdőt. Nem csoda, hogy ezekben a tölgyesekben egykoron disznókondákat is makkoltattak. 

Halálos ölelés

Újra a rét felé vettem az irányt, ahol hamarosan megpillantottam az itatót és a kutat. A vájuban nem volt víz, de a kút mélyén visszatükrözte az eget. 

Most a rét másik oldalán vetettem be magam az erdőbe. Ha lehet, itt az erdő még érintetlenebb volt. MIndenfelé kidőlt fák, sűrű indák. A fák között több jól kivehető csapás is vezetett, szarvasnyomokkal. Ezeket követve tekeregtem a fák között. 

Hamarosan elértem egy patakot. A vízen átlag 5 méterenként vezetett át vadcsapás. Sok helyen éreztem az állatok illatát. Olyan volt, mintha alig pár perce haladtak volna el erre. 

A víz felett kidőlt fatörzseken keltem át. Elképesztően izgalmas és látványos volt az egész erdő és a túra. 

Az erdő néha kitisztult, ekkor gyorsabban haladhattam, másszor pedig annyi fa feküdt egymás hegyén-hátán kidőlve, hogy alig tudtam átvergődni alattuk-felettük. Mindeközben bedig fotóztam és bámultam a fákat, a virágokat, a patakot: lassan haladtam. Pedig nem széles ez az erdősáv - alig néhány kilométer, és máris egy szántás szegélyezi. Így aztán a szántással párhuzamosan haladtam tovább. Újabb patakok, újabb farönk átkelőhelyek és újabb szártalan kankalin csokrok, vagy hóvirágmezők következtek. 

Egyszer csak dobogó hangra lettem figyelmes. Tőlem 10 méterre egy kb 20 fős szarvasrudli vágtatott át az erdőn hatalmas iramban. Megállás nélkül rohantak ki a szántóföldre, majd a szántás közepén megálltak. Én pedig először óvatosan lépkedve, majd futva próbáltam elérni az erdő szélét. Reméltem, hogy még vethetek rájuk egy pillantást. A lépteim alatt hangosan zörgött az avar, reménykedtem, hogy az erdőből nem jut ki ez a zaj. Amint megközelítettem az utolsó fákat, halkabbra fogtam lépteimet és épp csak kikukucskáltam az égak között. A csapat ott állt még mindig, és az erdő felé kémlelt.

Nem tudom, vajon észrevettek-e az ágak között, mindenesetre pár perc múlva lassan balra elvonultak. Az utolsó szarvasnak minden fotómon kilógott a nyelve. 

Az élménytől eltelve folytattam az utam a patak mentén. A térképem jelzett egy szaggatott utat, azt akartam elérni. A vadcsapások száma megszaporodott a víz mentén, egy helyen annyi volt, mintha legalábbis 50 állat töltötte volna itt az időt. 

Végre elértem a szaggatottan jelzett utat. Autó járta földút volt, egyik széle nárciszokkal szegélyezett, a másik oldalán már sarjadt az őszi vetés. 

Egy darabig ezen az úton haladtam a falu felé, de eluntam, így újra bevettem magam az erdőbe. 

Egy láprétbe botlottam, kerülnöm kellett, a mocsaras részeken nem tudtam száraz lábbal átkelni. A hatalmas kőrisek között már több csokor mocsári gólyahír virított. 

Mire átjutottam a vizes területen, a nap már alacsonyan járt az égen, s mivel felhők takarták, még sötétebb volt az erdő. Az autó felé vettem az irányt, amikor a hátam mögött a fák között ezüstösen megcsillant valami. Visszafordultam és a legszebb lápvidékre bukkantam, amit valaha láttam Magyarországon. 

Lassan búcsút vettem a mocsártól. Bár a krókuszokat nem találtam meg, az erdő kárpótolt mindenért. Az utolsó negyed órában még a nap is kisütött egy pár percre a felhők közül, így még készítettem egy hóvirág és a tyúktaréj fotót búcsúzóul.