Inverzió

A városban szürke szutyok, a hegyekben köd, zúzmara, a csúcson napsütés. Két lányomat napfürdőzni viszem Galyatetőre. 

Az autópályát szegélyező fák feketén bólogatnak, a távolban szürkén emelkednek a hegyek. A kocsiban beszélgetünk.

A kisebbik csupa csend, a nagyobbik csupa csevely. 

Elérjük a Mátra kapuját, megkezdjük a kapaszkodást a szerpentinen egyre feljebb. A köd sűrűsödik, majd hirtelen zúzmarás fehérségben úszik az erdő. 

A kisebbik csupa csend, a nagyobbik csupa csevely. 

A csúcson ragyogóan süt a nap,  leparkoljuk az autót - itt ingyen lehet (még). Kiszállunk, a nagyobbik  csücsmétbe ütközik, nem tudja bekötni a cipőfűzéjét. Míg ezzel bíbelődök, a kicsi meglóg, sehol sem találjuk. Jó, aggodalomra semmi ok, mégiscsak felnőtt már, tán csak nem tűnik el! - mégis 25 éves emlékek törnek elő. 

Felkapaszkodunk a kilátóig, majd konstatáljuk, hogy 200 forintos érme kell a belépéshez. A nagyobbat leültetem a padra, majd visszabattyogok a házak közé, hátha váltanak itt pénzt. Meglepetésemre még vásárolnom sem kell, simán felváltják az ötezresem. Boldogan loholok vissza, addigra a kisebb is fent csücsül már. Megtekintjük fentről a felhőtengert, távolban a Tátra csúcsait, majd elindulunk az egyik jelzésen. 

A kisebbik csupa csend, a nagyobbik csupa csevely. 

Leginkább a babáról beszélünk, meg arról, hogy is volt az akkoriban, amikor ő volt kicsi, mit kell még beszerezni a maradék egy hónapban, mit vigyen a kórházba, milyen lesz a szülés. Próbáljuk a kisebbet is bevonni, de nem kommunikatív, pedig normál esetben be sem áll a szája. 

Közben egy irtás szélén megállunk, bámuljuk a tájat alant. A kivágott hegyoldal most is szomorú látvány, ám alatta a hullámzó felhőtenger mégis lélegzetelállító. 

Ki is nézek egy utat, mely a épp a felhőhatáron kanyarog. Ehhez azonban le kell ereszkedni az irtáson át. Nagyobbra nézek: menni fog? Válasz helyett már neki is lódul, viszi a nagy pocakját. Sikerrel vesszük azt a pár izgalmas métert lefelé, már az ösvényen kanyargunk. 

Nézzük a felhőtengert erről az oldalról is. Lelkendezek.

A kisebbik csupa csend, a nagyobbik csupa csevely. 

Laposan, aggódva pillantok a kicsire, nehogy észrevegye - ha ez sem dobja fel, akkor mi? 

Lassan visszaérünk az autóhoz. Megbeszéljük, hogy a ködös, zúzmarás részen megállunk még. 

A nap lemenőben, az aszfaltút felett sárgán gomolyog a pára. Elképesztő látvány, megállok az út szélén, a nagyobbal nekilódulunk az ösvénynek. A kicsi nem mozdul.

Aztán lejjebb ereszkedünk, itt már sűrű a köd, a fákon hófehér tüskéket növesztett a zúzmara. 

A nagyobbikkal már fokozhatatlan a lelkesedésünk, ám a kicsi még mindig nem szól egy szót sem. 

Hazamegyünk. Az autóúton a kisebbik csupa csend, a nagyobbik csupa csevely. 

Aztán este mégis felhív a kicsi: "Amúgy nagyon szép volt odafent minden. Csak nem akartalak lehozni benneteket az életről! "- mondja és nekem belesajdul a szívem. De talán mégis bejutott valami a zárt belső sötétségébe.