Mindig ugyanaz, mégis más

 

Börzsöny-túránk célpontja a Julináus-kilátó lett. Amikor Adnris megtalálta a blogomon az erről szóló mintegy 8 bejegyzést, megkérdezte, nem fogom-e unni, hogy megint oda megyünk? 

Miért unnám? Mindig más az évszak, a napszak, az időjárás, a társaság és a kedvem. Valahogy ilyenkor egyszerre újraélem az összes előzőt. Régi kirándulások emléke keveredik az új élményekkel, míg végül egyetlen duzzadó élményben öszpontosul. Nem, nem felülíródik. Hozzátesz. 

Úgy tűnik, ennél a túránál, van, ami nem változik. Harmadik alkalommal jártam úgy, hogy a kilátónál javasoltam a Remete-barlang felé a kitérőt. Érveim, hogy  csak 3 km-rel hosszabb az út Nagymaros felé, gyakorlatilag lefelé megy, a panoráma pedig igazán pazar. 

Mindháromszor kiderült, hogy a beígért "innentől lejteni fog" mondathoz képest  sokkal hullámosabb az út, és miután elhagyjuk a barlangot és rátérünk a sárga jelzésre,  a megfáradt társaság szeme egyre jobban kerekedik, mikor meglátja az újabbnál újabb FELlejtőt. Ezekről a kisebb emelkedőkről sajnos én minden alkalommal elfelejtkezem. Feledékenységem ára a sűrű sóhajtozás és számonkérések meghallgatása. 

 

A Duna elképesztően lehetetlen színei. 

A kilátó felé a kéken. 

Úgy látszik, itt mindig párás a levegő. Valójában nem mindig, de ilyenkor látványosan fotózható. Emlékszem, nyáron, 38 fokban izzott, és bogarak táncoltak izzadó arcunk előtt. 

Büdös-tó

Panorámák Julianus-kilátónál és a Remete-barlangoknál

Kalló-völgy, Remete - barlang és Benevár romjai

Szép karácsonyi családi napok ellenére vágytam már a szabadba és az idegnyugtató  csendre, no meg egy kis mozgásra.  Legnagyobb meglepetésemre kora reggel, amikor készülődni kezdtem, párom is húzta a túracipőjét. Kiderült, épp erre vágyik ő is. Hamarosan autóban ültünk és a Mátra felé robogtunk. 

Persze egy benzinkutat legalább útba kellett ejteni a szükséges virsli és kávé megszerzése érdekében, de most ezt se bántam. Hamarosan átadtam a volánt is, szemem  teljesen begörcsölt, pattogott, könnyezett, alig láttam valamit. 

Mátrafüred-Sóstónál parkoltuk le az autót, majd a sárga+ jelzésen indultunk a Rákóczi-forrás felé. Onnan már csak pár méter a Máriácska nevezetű kegyhely, a Kalló-völgy szomszédságában. 

A piros jelzésen, a Somor-patak mentén kanyarog a még így télidőn, kopár fákkal is nagyon hangulatos út. Ahogy feljebb kapaszkodtunk a hegyen, hamarosan hó ropogott a talpunk alatt, s bár a fák nem maradtak havasak, mégis igazi téli kedvünk kerekedett. 

Mátrafüred az 1700-as évekig Bene, majd Benepuszta néven volt ismert. Az emberek jellemzően posztóverésből éltek, mely mesterség űzéséhez a Bene, illetve  a Somor-patak által hajtott malmokat, úgynevezett kallómalmokat építettek. A kallómalmokkal a nedves gyapjút tömörítették posztóvá.  A maom hajtására a nagysodrású hegyi patakok vizét használták.  

1700-as évek elején Gyöngyös felvásárolta Bene települést és az egyre erősődő gyáripar háttérbe szorította a posztóverés mesterségét. Végül 1893-ban a falut Mátrafüredre keresztelték.

A Gyökeres-forrásnál igazi tél fogadott, mohás kövekre fagyott vízcseppekkel, vízbe lógó jégcsapokkal. 

Visszatérve a piros jelzésre, még Mátraháza előtt nem sokkal rákanyarodtunk a Kékesre vezető kék jelzésre, amin egyre több turistával talákoztunk. 

Átkeltünk a patakon, majd gyönyörű bükkösön átvezető meredek kaptató következett. Sok mindent elmond az erre járók erőnlétéről,  hogy a legtöbbjüket még én is leelőztem. Eközben szép lassan kilazultak bemerevedett izmaim, és éreztem, hogy az elmúlt hónap stresszei elillannak  az erdő fái között tekergőzve.

Megelégelve a sok embert, elvetettem a Kékes meghódításának tervét, és a zöld kereszt jelzésen a Remete-barlang felé vettük az irányt. Erre persze alig járt rajtunk kívül néhány kiránduló, pedig itt is friss, 20 centis hóban lehetett lépkedni, és a napfényes erdő a sűrű aljnövényzettel igazán megkapó látványt nyújtott.  Ekkorra már a szemem sem pattogott, szépen kisimulva pásztázta végig a látványt. 

A Remete-barlang felé lekanyarodva már arra is volt türlemem, hogy a sziklára fagyott csillogó jég fotózásával kísérletezgessek. 

A barlangtól nem messze napsütötte lejtőt találtunk. A sziklákat kellemes hőfokúra melegítette a nap,  szépen elheveredtünk rajtuk, s napoztunk.

Amikor meguntuk, hogy itt is, ott is nyom egy-egy kiálló szikladarab, továbbálltunk Benevár felé. A vár építése az Aba nemzettséghez köthető. Az oklevelek először 1301-ben említik, majd néhány tulajdonosváltás után 1497-ben már romként hivatkoznak rá a hivatalos iratok. Csoda, hogy mostanra maradt még néhány kőfal belőle. 

A vártól a zöld négyzet jelzésen ereszkedtünk vissza a Bene-patak völgyébe és a Máriácska kegyhelyhez. Még  sötétedés előtt visszaértünk az autóhoz. Hazafelé az autópályán színpompás naplemente fényeiben gyönyörködhettünk. 

Szép és megnyugtató nap volt. 

Panorámatúra a Börzsönyben

A Nagymaros - Julianus-kilátó - Remete-barlangok - Nagymaros körtúra útvonalon több ponton is remek a kilátás a Dunára és a szemközt elterülő Visegrádi-hegységre. Napos, késő tavaszi melegben jártuk most végig ezt az utat. 

A kilátóhoz már többször, több úton is feljutottam, Nagymarosról is legalább 3 úton jártam már ott, ezért most egy újabb útvonalat kerestem. Talán sikerült megtalálni a legszebb, leglátványosabb útvonalat, cserében meglehetősen meredek ösvényen haladtunk. 

Nagymarosról a Kálvári kápolnához vezető lépcsőkön kapaszkodtunk fel a hegyoldalon.

Majd a Foglár dűlő végén egy nagyon szép kilátással rendelkező meredek ösvényen haladtunk tovább, egészen addig, amíg el nem értük az országos kék jelzést.

A fák között némi pára bujkált ettől némi misztikus hangulatot sugárzott az erdő. 

Ez az út már egyenesen a Hegyes-tetőre vezetett. 

A kilátótól a sárga jelzésen haladtunk a Szent Mihály-nyeregig, majd utána a kék barlang jelzésen ereszkedtünk le a barlangokig. 

Kicsit aggódtam az útviszonyok miatt, mivel emlékképeim szerint száraz időben is meglehetősen meredek és csúszós a lefelé vezető út. Elképzeltem, hogy sár esetén ez mégjobban csúszhat. Mostanra azonban a sár is felszáradt, épp jó tapadós-nedves volt a talaj. 

Jól esett ücsörögni a barlangok előtt és elmerülni az előttünk lévő látványban, sajnáltuk itt hagyni, de  vissza kellett indulni, hogy elérjük a vonatot és 8 órára a legtávolabb lakó túratársak is hazaérjenek. 

Barlangok a Remeteszőlőstől Nagykovácsiig

A térképemen jelzett ösvényen szerettem volna megközelíteni Remete-hegyi kőfülkét, de csalódnom kellett. A jelzett ösvény sem volt igazán útnak nevezhető, ami a kisebbik probléma. A nagyobb baj az volt, hogy nem vezetett el a bejárathoz, csak a barlang fölé. Így aztán többszöri próbálkozás után alulról közelítettem meg, az általam már ismert úton. 

A Remete-hegy és környékén több barlang is található, melyek közül néhányban már jártam, most azonban egyetlen túrára szerettem volna felfűzni őket. Remeteszőlős önkormányzat előtt parkoltam le az autót és a szurdok bejáratát elhagyva hamarosan átkeltem az ördög árkon a kék jelzésen. Az volt a tervem, hogy a Remete-hegyi kőfülke feletti kilátóteraszról leereszkedem a barlang bejáratáig. A térképem jelzett oda egy kis ösvényt, de csalódnom kellett. meredek hegyoldalon kapaszkodtam lefelé és felfelé, mindkét oldaláról megközelítettem a bejárat felső peremét, de a mégsem jutottam így le a barlanghoz. Nem volt mit tenni, leereszkedtem a völgybe, és alulról, úttalan-utakon értem el végül a célomat.

Remete-hegyi kőfülke - hatalmas bejárata óriási belső teret sejtet, valójában azonban csupán egy rövid szűk kis üregben végződik a hatalmas, messziről is jól látható,  ásító bejárat. A szurdok kialakulását a gyors kiemelkedések és a viszonylag rövid nyugalmi szakaszok jellemezték, ezért nagyobb üregek nem tudtak kialakulni, a környék barlangjai rövidek.  Több mint 5000 (70 féle) ősi állat csontjait találták meg a barlangban.

Innen a szurdok felé vettem az irányt újra, de nem ereszkedtem le egészen a völgybe, hanem hamarosan ráleltem arra az ösvényre, amely a remete-barlanghoz vezetett.

Remete-barlang:  A szurdokon végigvezető tanösvényről is észrevehető, egy rövid meredek emelkedővel könnyen megközelíthető. Hatalmas belső csarnokba érkezünk, ahol nyáron is 15 fok körül van a a hőmérséklet. A kőkorszaktól kezdve laktak itt emberek, II.József uralkodása idején pálos remete élt itt, róla nevezték el a barlangot és a hegyet is.
A barlangból barlangi medve, szarvas, ősbivaly és ősorszarvú csontmaradványa került elő.

A barlang bal oldalán kapaszkodtam felfelé, innen értem el a hegygerincet, ahol jobbra kanyarodva kényelmes erdei ösvény vezet a Hétlyuk zsomboly felé. Itt újfent a GPS térképemre bíztam magam, és hamarosan rátaláltam a barlangra, melynek legalább hét kürtője tekintget az ég felé.

Hétlyuk-zsomboly

Hétlyuk-zsomboly belülről

Miután bejártam a barlang általam kényelmesen bejárhatónak ítélt üregeit, visszamásztam a  gerincre, és egy kicsit tovább haladva, majd lefelé ereszkedve egy újabb barlangkürtőt találtam. 

Visszamászva újra a magasba visszafelé haladtam az ösvényen, amíg újra elértem a kék jelzést. Itt megcsodáltam a  panorámát, és Nagykovácsi/Zsíros-hegy felé vettem az irányt.

A térképem által jelzett zsomboly persze megint ritkán járt ösvényeken volt csak megközelíthető, fák között hajlongtam mire elértem a barlang bejáratát. Miután körbejártam, rátértem az ösvényre, mely az Öcsi-barlanghoz vezetett.

Zsomboly

Az barlang sajnos számomra ennél jobban nem tűnt megközelíthetőnek, sáros, csúszós, szinte függőleges falak vették körül, féltem, kötél híján nem fogok tudni visszamászni.

Öcsi-barlang: Hévizes eredetű, kb. 10 m átmérőjű gömbfülke beomlása miatt létrejött szakadékból nyílik. A bejárat közelében jól megfigyelhetőek a a gömbfülkék.

Ezután kereszteztem a kék jelzésű turistautat és átvágva az erdőn megkerestem a a térképem által jelzett kilátópontot, majd a sárga jelzés vettem az irányt. Elhaladva a kőfejtő mellett, hamarosan elértem a Solymári-barlangot.

Solymári-ördöglyuk: A barlangban vezetett túrákon lehet részt venni, igazi csúszós-mászós kalandtúra, túravezetővel és barlangászfelszereléssel. 

Kilátás a barlang bejáratától

Solymári- Ördöglyuk másik bejárata az előzőtől kb 70-100 méterre egy sziklaképződmény lábánál. 

Visszatérve a főútra megkerestem a kék jelzést, és alig másfél óra alatt, alaposan elfáradva, visszatértem kiindulási pontomra.

A túra nem hosszú, alig 10-12 km, de a sok keresgélés miatt jelentős (több, mint 500 m) szintkülönbséget kellett legyőznöm, így jólesett végül megpihenni.