Nagymarosi Szent Kereszt Felmagasztalása templom körüli utcák 11 órakor már tömve vannak parkoló autókkal. Innen vezet ugyanis a Diófa utcán keresztül a kék jelzés a Szent Mihály-nyereg felé. Talán az utolsó kellemes őszi nap várható ma, a nap hét ágra süt, a levegő azonban meglepően párás, a mindenhová bekúszó hűvös szellő ránk parancsolja a kabátot is.
Megindulunk a hegy felé a többi túrázóval együtt. Néhány száz méter után elérjük a falu szélét, ahol az egyik házból öt acsarkodó, fogait kivillantó kis kutya ront felénk. Őrült dühvel támadnak kutyáinkra, Dézi egy tapodtat sem mer közelíteni, az öt rémség teljesen elzárja előle a hozzám vezető utat. Ekkor a régi, jól bevált módszerhez folyamodok: felemelek egy botot a földről és a kutyák ra mutatok felé. lassú léptekkel elindulok feléjük, mire ők elcsendesedve ugrálnak vissza a ház kerítésén keresztül a kertbe. Mindig elcsodálkozom a módszer hatékonyságán! Így már kutyám is megnyugodva csatlakozhat hozzám, és folytatjuk utunkat az erdő felé.
Bár már csaknem dél felé jár az idő, az erdőben még csak most kezd oszladozni a reggeli pára, a nap fényes csíkokat rajzol a vízcseppekkel a fák közé.
Magas, egyenes törzsű bükkerdőn keresztül vezet az út, a fák még szinte teljesen zöldben pompáznak.
Egy kisebb kaptató után azonban tölgyerdőben folytatódik az út. A pára elillant, a nap melegen süt, a fák a sárga minden árnyalatában pompáznak. Az ösvény a hegyoldalban vízszintesen vezet ugyan, a bokánk azonban komoly próbatételnek van kitéve, mivel a meredek hajlásszögű lejtőn sokszor az út is lejt (széltében és nem hosszában). Két ember nem fér el egymás mellett, így a szembejövő csoportokkal ügyeskedve kerüljük egymást. Nem csodálom, hogy a térképem úgy jelöli az utat, hogy "esős időben nehezen járható".
A Szent Mihály-nyerget elérve jobbra kanyarodunk a sárga jelzésen, s negyed óra után elérjük kirándulásunk legmagasabb pontját, a 482 m magas Hegyes-tetőt, és felmászunk a Juliánus-kilátó lépcsőin, hogy gyönyörködhessünk a panorámában. Nos a látvány tényleg csodás lehet, ám csupa pára borítja az előttünk kanyarodó Dunát és a szemközti hegyeket. Így újfent nem készül értékelhető fotó a tájról.
Visszaereszkedünk tehát a Szent Mihály- nyereghez, ahonnan a barlang jelzésen folytatjuk az utat a Remete-barlangok felé. Több helyen is csodás látványban lehet részünk, bár a pára továbbra is sejtelmes ködbe burkolja a Pilist, különös kontrasztot alkotva a közeli erdő színes lombkoronájával.
Az út igencsak meredek, lefele is lassan araszolunk, talpunk alatt apró kavicsok próbálnak magukkal ragadni a mélybe, de nem hagyjuk magunkat, kapaszkodunk a fák ágaiba, gyökereibe, síelésnél tanult technikákkal szlalomozva haladunk lefelé.
Közben elismeréssel adózunk a felfelé közlekedőknek, és megállapítjuk, míg rajtunk pulcsi és kabát van, ők egy szál pólóban is izzadnak. Úgy látszik a felfelé sokkal melegebb az idő.
Végül elérjük a barlangokat. Megpihenünk a nyílások sziklaperemein, és elmélyülünk a táj szépségében.
Innen továbbra is a sárga barlang jelzésen haladva folytatjuk utunkat az Ördög-hegy felé. Elhaladunk egy régi kőbánya alatt, majd újra fel kell kapaszkodnunk kb 100 m-t. Innen érdemes a hátunk mögé, az elhagyott bánya felé is vetni egy pillantást. Így ősszel pazar látvány!
Majd az út már csaknem vízszintesen vezet vissza Nagymaros felé, s a Szamaras útba torkollik. Itt már kényelmes, széles földúton, majd aszfaltozott úton sétálhatunk, az út egy pontján épp a Fellegvárra láthatunk.
A faluban elhaladunk az Édeske cukrászda hangulatos bejárata előtt. Itt mindig hosszú sorok kígyóznak, finom süteményekkel várják a megfáradt turistákat. Így 12 km-rel a hátunk mögött nem volt kedvünk várakozni, az este is közeledett már, a kutyák is az autó felé húztak minket. Így aztán elbúcsúztunk a szép kis településtől, és hazafelé vettük az irányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése