Börzsöny-túránk célpontja a Julináus-kilátó lett. Amikor Adnris megtalálta a blogomon az erről szóló mintegy 8 bejegyzést, megkérdezte, nem fogom-e unni, hogy megint oda megyünk?
Miért unnám? Mindig más az évszak, a napszak, az időjárás, a társaság és a kedvem. Valahogy ilyenkor egyszerre újraélem az összes előzőt. Régi kirándulások emléke keveredik az új élményekkel, míg végül egyetlen duzzadó élményben öszpontosul. Nem, nem felülíródik. Hozzátesz.
Úgy tűnik, ennél a túránál, van, ami nem változik. Harmadik alkalommal jártam úgy, hogy a kilátónál javasoltam a Remete-barlang felé a kitérőt. Érveim, hogy csak 3 km-rel hosszabb az út Nagymaros felé, gyakorlatilag lefelé megy, a panoráma pedig igazán pazar.
Mindháromszor kiderült, hogy a beígért "innentől lejteni fog" mondathoz képest sokkal hullámosabb az út, és miután elhagyjuk a barlangot és rátérünk a sárga jelzésre, a megfáradt társaság szeme egyre jobban kerekedik, mikor meglátja az újabbnál újabb FELlejtőt. Ezekről a kisebb emelkedőkről sajnos én minden alkalommal elfelejtkezem. Feledékenységem ára a sűrű sóhajtozás és számonkérések meghallgatása.
A Duna elképesztően lehetetlen színei.
A kilátó felé a kéken.
Úgy látszik, itt mindig párás a levegő. Valójában nem mindig, de ilyenkor látványosan fotózható. Emlékszem, nyáron, 38 fokban izzott, és bogarak táncoltak izzadó arcunk előtt.
Büdös-tó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése