RSD, avagy kenuval a soroksári Duna-ágon

A soroksári Duna-ág a főággal együtt a Csepel-szigetet öleli körül. A sziget csúcsától indul és Dunaharasztin át Ráckeve után torkollik a fő ágba. Innen a név: RSD. Jellemzője, hogy északon a Kvassay-zsilippel, délen pedig a Tassi-zsilippel szabályozott, így a két műtárgy között mintegy 10-40 cm-es szintkülönbség adódik csupán, szemben a fő ág 4 méteres szintkülönbségével. Mindebből az következik, hogy lassú áramlás érzékelhető a folyón, ám ez még  felfele evezéskor sem okoz különösebb nehézséget.

Mi a Gubacsi-híd alól indulunk kenuval, gyönyörű, békés, napsütéses időben lapátoljuk a vizet, sorban fedezem fel az RSD varázslatos világát.
A lassú áramlás további következménye, hogy a folyó számtalan  vízi növénynek ad otthont, mely gyors sodrású vízben nem élne meg.  A partot mindenhol nádasok borítják, szomszédságukban  uszadékfákba, kövekbe kapaszkodva teknősök sütkéreznek.

A nádas biztonságos közelségében kiskacsákkal, hattyúkkal is találkozhatunk. A szülők fél szemmel figyelik a sebességünket, nehogy túl közel merészkedjünk.

Az M0 átvezető hídja előtt egy mellékágban jobbra kanyarodunk. A víz fölé hajló fák  árnyas alagutat képeznek a víz fölött, el-elhajolunk a belógó ágak elől. A fák olyan sűrűn nőnek, hogy a part sem látszik tőlük. Még az autópálya hangját is erősen tompítják.
A híd alatt áthaladva azonban  felerősödik az autók zaja, mégis mintha kizökkentünk volna az időből, csorgunk lefelé a vízen, nézem a duplikált betonrengeteget. A csíkok és vonalak mozgása hipnotikus hatással van rám.

Elhagyva a hidat barátságos kis ágba érkezünk. A bal parton, a szigeten hangos zene szól, fiatalok kurjongatnak.

A jobb part mentén álló házak kertje közvetlen a Dunára nyílik, kis székek, pihenőpadok várják tulajdonosukat a vízililiomok szomszédságában. Igazán idilli.

A folyó egy helyen egy csatornán vezet át a másik partra. Itt hanyatt dőlünk a kenuban, és hagyjuk, hogy a víz átsodorjon az alagúton, kezemmel megérinthetném a tetejét. Eszembe sem jut, hogy fogunk itt visszajönni? (Nem itt jöttünk vissza)

Átjutva ezen az akadályon, kiszélesedik a folyó, vízitök és tündérrózsa borítja a nádas szélét, hatalmas rózsaszín virágai világítanak a napsütésben. 

Elhaladunk  Dunaharaszti használaton kívülinek tűnő hajóállomása mellett. Végül jól megérdemelt pihenőnket a Paradicsomsziget - Hókonypart találkozásánál töltjük.
Egy szürke gém gyanakvással figyeli tevékenységünket, majd megsértődve elrepül.


Bár még nem érezem a fáradtságot, mégis úgy döntünk - igen bölcsen -, hogy  visszafordulunk. Szerencsére a nem túl erős vízfolyással szemben nem kell sokkal több erőt fektetni az evezésbe, mint lefelé, mégis egyre gyakrabban váltogatom az evezős oldalt, érzem a kezem, a fenekem nyomja a kenu, a nap egyre jobban éget. Pihenésképp, ahol lehetőség adódik, kikötünk,  vagy csak simán elheverünk a kenuban, élvezzük a víz ringatását és nézzük a kék eget takaró bárányfelhőket.


Újabb mellékág következik, ahol hatalmas, virágzó kolon mező fogad minket. Nem győzök betelni a táj szépségével.

Egy szárcsa család épp fészkét építi a nádas mellett, egy meglepően jól látható, védtelennek tűnő helyen. A tojó szorgalmasan igazgatja a kilógó szálakat, a csibéknek be nem áll a szájuk, ide-oda totyognak lebegő fészkükön. Majd amikor úgy érezik, túl közel kerültünk  hozzájuk, belecsobbannak a vízbe és eltűnnek a nád között.

Nehéz itt hagyni az elbűvölő kis ágat, mégis a testem jelzi, hogy ideje visszatérni. Még kb 1 óra evezés vár ránk, mire elérjük a kikötőt. Jóleső érzéssel és rengeteg élménnyel telve szállunk partra.

 

Az út hossza oda-vissza kb 20 km.