Hajnali séta esőcseppek között

A kutyában az a jó, hogy akár esik, akár fúj, menni kell vele sétálni. Ő aztán nem fogja végigaludni a reggelt, csak azért, mert szomorú az ég alja! Fütyül rá! Biztos benne, hogy odakünn várja a nagy Kaland, a jó szagok, illatos rétek és összepisilt utcasarkok. Alig várja, hogy végre kikászálódjak az ágyból, összeszedjem magam, és induljunk! Izgatottan követi minden mozdulatom, és lelkesen csóvál, amikor a megfelelő bakancsot és cipőt húzom. Amikor a fényképező is bekerül a hátizsákba, már biztos benne, hogy jön. Még ki sem nyitom az ajtót, máris odakünn száguld lefelé a lépcsőn -  örök rejtély számomra, hogy csinálja! 

Duna parti erdő felé veszem az irányt, az emberek még javában az igazak álmát alusszák, alig vannak az utakon.

Lassan botorkálok az erdei ösvényen, ráhangolódom a természetre, magamba szívom a friss, esőszagú illatokat, rácsodálkozom az erdő alját ellepő virágtengerre, és már nem bánom, hogy kutyám van.

Először alig veszem észre, aztán mégiscsak tudatosul bennem: madárdaltól hangos az erdő. Ahogy lépkedek, egyre többféle dallamot különböztetek meg: a változatos trillák közé gyors ütemű csivitelés is kerül, majd lassú,  mélyebb hangokat is felfedezni vélek. Valahogy így van ez a virágokkal is. A fehér keltikék szinte a szemembe robbannak a sötét esős időben, majd szép lassan észreveszem a  a piros színű virágokat is, az elvirágzott, rongyos hóvirág maradványokat és a kék csillagvirágot is.  Tavasz van, valóban. 

A füveken és  virágokon kövér esőcseppek csücsülnek, szinte ezüstösen csillog tőle az erdő alja. 

Amíg készülnek a fotók, Dézi vigyázón ül mellettem, és figyel: vajon nem fenyeget veszély? Meghatódom. Igazából jobban szereti, ha folyamatosan haladunk előre, mégis oly türelemmel vár.