2017. szeptember 27., szerda

A Szlovák Paradicsom leghosszabb létráján a Piecky-szurdokban

Őszi nagycsaládos kirándulásunkat idén is a Tátrába szerveztük, de most a Szlovák Paradicsom szurdokait szerettük volna bejárni. Persze az eső most is zuhogott, mint tavasszal, de nem hagytuk magunkat eltántorítani. Gyorsan újraterveztük az eredeti 18 km-es túrát, és egy rövidebb utat választottunk, melyet reményeink szerint kevesebb idő alatt, és szárazabb ruhákkal tudunk majd abszolválni. 
Vízhatlan kabátokkal és zokni-nylon zacskó-zokni-cipő szendvicsbe bújtatott lábakkal vágtunk neki az útnak.
Pilában parkoltuk le az autókat (3 euro), majd barátságos fa burkolatú házak között sétáltunk el a szurdok bejáratáig.

Itt az út alig észrevehetően emelkedett, hol a patakmeder jobb, hol pedig a bal oldalán haladt. Ebből következett, hogy többször is át kellett kelni a patakon, melyet hol köveken ugrándozva, hol fatörzseken egyensúlyozva próbáltunk teljesíteni. Egy idő után azonban már csak egyszerűen élveztük a patakot, a vizet, az erdőt, már nem számított sem az alulról beszivárgó víz, sem a felülről csepegő áldás, feloldódtunk az erdőben és élveztük, hogy rajtunk kívül egy lélek sem jár errefelé.
Hamarosan elértük a Szlovák Paradicsom leghosszabb létráját.

Döbbenten álltunk az alján, a lezúduló vízesés robajától nem hallottuk, mint mond a másik, de arcunk annál beszédesebb volt. Három 10 év körüli gyereket egy-egy felnőtt maga elé vett, így indultunk neki a létrának. Bevallom, én nagyon féltem, ami itthonról teljesen indokolatlannak tűnik, akkor mégis úgy éreztem, hogy csak a karom ereje az, ami megtart engem a lezuhanástól. Ezért minden lépésnél elgondolkoztam, hogy elengedjem-e egyáltalán az egyik kezemmel a létrát, hogy feljebb tudjak kapaszkodni. Mindez így elírva elég nevetségesnek tűnik, de akkor  komoly küzdelem volt magamban. Alattam a mélység, mellettem a robajló vízesés, egyetlen út van csak: felfelé! Végül felértem, de a mostanában amúgy sem alacsony adrenalinszintem alaposan megemelkedett.
Azonban innen már láncokkal szegélyezett fából készült doronglétrák jelezték az utat a vízesés felett. Bár az eső miatt csúszósak voltak, mégis sokkal biztonságosabbnak éreztem őket.
A doronglétrákat néhol felváltották a sziklába fúrt fém lépcsők. Itt is teljesen biztonságosan lehetett haladni.
Mintegy 3 és fél óra alatt értük el a szurdok tetejét. Innen egy 20 perces meredek kaptatóval értük el a hegycsúcsot, ahol egy gyönyörű őszi kikericsekkel teli rét fogadott minket. Itt hosszabban megpihentünk, s míg a többiek ettek, én lehasaltam a virágok elé és készítettem néhány esőcseppes kikericsfotót. A fiatalságot annyira meglepte váratlan tevékenységem, hogy vaddisznónak álcázták magukat, és támadásokat indítottak ellenem.
Így hamar abbahagytam a fotózást, és a vaddisznók elől menekülve rátértünk a hazafelé vezető útra, és alig két óra alatt kényelmesen lesétáltunk a hegyről a parkolóba.
Összefoglalva: 
  1. Pilából a sárga jelzés vezet végig a szurdokon.
  2. A szurdok végénél le kell térni a sárgáról a zöld jelzésre egy rövid, meredek szakasz erejéig. 
  3. Innen a kék jelzés már lefele visz,
  4. majd egy idő után beletorkollik a piros jelzésbe. 
  5. Az út végén újra a sárga jelzés visz vissza a parkolóhoz.
Az út teljes hossza 14 km, melyet mi 6 óra alatt tettünk meg nagyon kényelmes tempóban. A létráknál jó időben állítólag hosszú sorok kígyóznak, most csak 10 fős kis csapatunk feljutását kellett megvárnunk. Út közben többször megálltunk, megcsodáltuk a hegyoldalból lezúduló vízfolyásokat, hidat építettünk, hogy átkelhessünk a folyón. Mindez lassította a tempónkat.
A cipőnk és a zoknik minden igyekezetünk ellenére teljesen átázott, az esőkabátok azonban jól működtek. Gyanítom, hogy jó idő esetén sem lehet ezt az utat száraz lábbal végigjárni. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...