Elvarázsolt erdő

A köd különös jószág. Régebben nem szerettem, szomorú lettem tőle és nyomott hangulatba kerültem. A fotózásnak megvan az az előnye, hogy az ilyen idő is lelkesítőleg tud hatni rám. Vasárnapra napfelkelte fotózást terveztem, de amikor hajnali ötkor kinyitottam a fél szemem azt gondoltam, ennek nem sok esélye van. Nem mintha bármi is látszódott volna az időjárásból, hanem mert úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Úgyhogy aludtam még egy órácskát, ekkor már látszott, hogy  a napfelkeltéről nem maradtam le, viszont minden csupa köd. Valószínű így is marad. Úgyhogy engedélyeztem magamnak még egy órát, aztán nekiindultam. 

Sűrű ködben indultam a Normafa felé. Úgy félúton, a Diana út tetején szinte egyik méterről a másikra ragyogó napsütés fogadott. Kicsit csalódott voltam. 

Ködöt akartam.

A Normafánál ez a látvány fogadott:

A városnak a lábaink alatt kéne látszódnia, ott, ahol most minden csupa tejföl.

Tudom már, hol fogok ködöt fényképezni! Irány a Béla király útja, egy emelettel lejjebb!

S valóban, ott még nem szállt fel teljesen a köd, épp csak oszlani kezdett. 

Az erdőben még sötétség és pára uralkodott. 

De a nap már itt-ott átszüremlett a fák között

Lassanként teljesen eltűnt a köd,és a nap birtokba vette a tájat.

Ezen a helyen egy férfi játszott az öt kutyájával. Mondtam neki, hogy szeretnék képet készíteni, mert remekek a fények, s akár maradhatna is... Ő inkább kisétált. Nélküle üresnek éreztem a teret.  Addig szándékoltam, míg arra jött ez a gombászó pár.

Az erdő egy része még sötétségbe burkolózott.

Végül végérvényesen a nap az úr