Eltört a lányom ujja. El is mentünk a Jánosba, hogy megnézessük, hála az égnek, fizetjük a TB-t, kapjuk az ellátást. Múlt szerdán, amikor először voltunk, 9-től fél 12-ig szívtuk a kórház levegőjét. Még csak ideges sem voltam, nem hittem, hogy törött, csak a biztonság kedvéért jöttünk, és sajnáltam azokat az embereket, akik szemmel láthatólag törött végtag kezelésére vártak kb. ugyanennyit. Legnagyobb meglepetésemre mégis törés, sínbe tették.
Ma visszamentünk kötözésre, ellenőrzésre, a helyzet mit sem változott. Ideges most sem voltam, mert minek, inkább nézelődtem.
Fejléces papír, idézet a Hippokratészi esküből.
Elsőként a kórház céljait szögezik le. Idézem:
- betegeink elégedettségének fokozása,
- az intézmény gazdasági stabilitásának fenntartása,
- a betegellátás minőségének nemzetközi normákhoz való igazítása,
- a gyógyítási folyamatok hatékonyságának fokozása,
- eredményes és jövőbe mutató humán erőforrás gazdálkodás megvalósítása.
Dicséretes célok.
Nézzük, hogyan is valósul ez meg.
Megérkeztünk 11 körül. Felvették az adatainkat, és a leletünkkel, amit a múltkor kaptunk elszaladtak megkeresni az orvost, hogy most vajon gipszelve kell-e röntgenezni, vagy gipsz nélkül. Az orvos épp elfoglalt volt, ezért az adminisztrációs munkatárs(!) úgy döntött, jó lesz gipszelve is. Gondolom, hogy addig is haladjunk, amíg az orvos ráér velünk foglalkozni, a 4. pont értelmében hozhatta ezt a döntést. Mi nem kérdőjeleztük meg a dolgot, vártunk. Leülni nem tudtunk, tömve volt az ortopéd traumatológia járóbeteg-ellátás. (1. pont) Sokan gurulós ágyakon fekve várták, hogy valaki betolja őket a röntgenre.
A röntgenasszisztens rendszeres időközönként kérette a betegeket, végezte a munkáját gipszelt, gipszeletlen karokon, lábakon. Már akivel bírt egyedül. Mert ha ugye emelni kellett a beteget, akkor ugye a beteg addig vár, amíg jön az emelő ember, és a gép alá emeli. Volt aki 9 óta várt erre. Ha elég sokat vár, magától is rendbe jön, legalább elmondhatja, hogy a kórházban gyógyult. Mindezzel növelve a kórház hatákonyságát (4. pont) Volt akit csak két ember tudott megemelni, az dupla annyi ideig várt. Szép türelmesen.
Aki végzett a röntgennel, az tovább várt a váróban, hogy az orvos megnézze a felvételt, és ellássák a törést. A fekvő betegeket esetleg egy lepedővel betakarták, majd további munkafolyamat végrehajtása céljából a folyosóra tolták. Ott vártak arra, hogy valaki majdcsak feléjük néz.
Ha nem felejti el őket. Egy nénit a másik osztályra kellett volna átvinni, de összesen két ember végzi ezt a munkát a kórház egész területén, 1 órakor, amikor mi távoztunk, még senki nem jött érte, nem szólt hozzá, a folyton nyíló lengőajtó felől pedig ömlött rá a friss kinti levegő. Íme a megvalósuló hatékony humánerőforrás gazdálkodás (5. pont), esetleg az intézmény gazdasági stabilitásának fenntartása érdekében kellett ezt elviselnie a láthatóan fájdalmakkal küzdő idős asszonynak. (2. pont)
Aztán úgy 12 tájékán feltűnt az orvosunk. Kiderült, hogy a műtőben volt, kérdezte, régóta várjuk-e, de egyébként is mindegy, mert ez van. Ennyien vannak. Újra az 5. pont!
"Kormányunk megvárja, míg minden orvos külföldre távozik, és akkor majd jön a kínai, meg afrikai, meg török bevándorló, nagyon helyes, nekik is meg kell tanulni ezt a szakmát, hadd kísérletezzenek a jó magyar népen!" - eresztett meg egy keserű poént, aztán már intézkedett is. Levágatta a gipszet a lányom kezéről, és csodálkozott, minek röntgenezték meg, gipszelve mit sem ér. Újra a röntgenbe. Ott valószínű idegesek lettek a gondolatra, elég kíméletlenül forgatták meg a lányom immáron gipszeletlen kezét és ujjait, és még a védőkötényt is elfelejtették odaadni neki.
Aztán irány a gipszelő. Az orvos által előírt teljes körgipsz helyett a munkatárs úgy döntött, elég lesz a sín is, gondolom a 2. pont lebegett a szeme előtt. Majd keressük meg az orvost a leletért, de gyorsan ám, mert gerincsérült beteget hoznak, félholt állapotban. Valóban, rögtön kettőt is hoztak, nagy lett a nyüzsgés az amúgy is zsúfolt teremben. Azért a doki szánt ránk fél percet, konstatálta, hogy nem úgy van gipszelve, ahogy ő mondta, közölte, hogy ez nem kívánságműsor, és megcsináltatta a teljes gipszet az asszisztenssel. Aki morgott magában, nem nyerte meg a hatalmi harcot, csak úgy tessék-lássék egyszer áttekerte a kezet valami anyaggal, arra rákent némi gipszet, és kész. Azt mondta, így legalább nem lesz olyan nehéz. Nem értek hozzá, nem tudom megítélni, jó lesz-e így, majd a jövő eldönti.
Mindeközben egy bácsika elunta a várakozást, 9 óra óta ült a tolókocsiban, és sehogy sem akart sorra kerülni, próbált bejutni az orvoshoz, de rendre utasították: most a két gerincsérülttel kell foglalkozni, különben meghalnak. Ezzel az érvvel nem lehet vitatkozni, de azért elgondolkoztam.
A három vizsgálóból 1 üzemel. Abban egyetlen orvos látja el a betegeket, és időnként ő is elmegy műteni. Igaz, többen dolgoznak a keze alá, de az utasításait megkérdőjelezik. Meg kell küzdenie azért, hogy azt tegyék, amit mond. Amíg mi ott voltunk 20-22 ember volt a váróban, annak kb. 2/3-a beteg, a többi kísérő. Mivelünk az orvos 5 percnél többet nem foglalkozott, sima ügy voltunk. Összesen az ott eltöltött 2 és 1/4 óra alatt maximum negyed órát töltöttünk valamelyik kezelőben. A betegek türelmesek, de az elégedettségért talán lehetne még mit tenni (ld. 1. pont). No nem az orvosokkal, vagy az asszisztensekkel van a baj. Többnyire nagyon kedvesek, türelmesek voltak. Amikor egy orvos áthaladt a várón mindig volt egy-két jó szava egy-egy
beteghez, kedvesen mosolygott, majd sietett tovább a dolgára.
Minden elismerésem az orvosoké, akik bírják azt a tempót, amit a magyar egészségügy rájuk kényszerít.
"Gyógyítani és ez által kiérdemelni az emberek szeretetét és megbecsülését." - áll az intézményi dokumentum végén. És valóban. Ezeket az orvosokat valószínű ez hajtja, és nem a pénz, vagy a remek munkakörülmények, vagy az esetleges előmenetel. Reméljük bírják még.
