Álom

Álmomban gyerekkorom házának kertjéből jöttem ki éppen a lépcsőkön, egy fák alkotta alagúton keresztül. Bal oldalon előttem egy fura alak ült, akiről tudtam, hogy az egyik diákom. Kezével határozott mozdulatokat tett, én pedig  váratlanul hatalmasat szaltóztam a levegőben. Leültem és odajött hozzám a diákom is. Valahogy éreztem, hogy nincs egyedül, többen is voltak, fekete ruhában, arcukra fehér jelek voltak festve, olyanok voltak, mint a túlvilági szellemek. Megkérdeztem tőlük, hogy "Ugye ti irányítottátok a szaltómat a kezetekkel?" Erősen csodálkoztak ezen, majd egyszer csak előttem ült egy kutya. Szőr nélküli, foltos jószág volt, és akkor puhán és finoman megérintett a bal lábával, és én a szemébe néztem és döbbentem kiabáltam: hiszen ez a Dézi! Sírtam és öleltem, s az érzés annyira erős volt, nem lehetett elviselni, és ebben a pillanatban felébredtem. 

Lenyugvóban

Mostanában, ha Dézivel sétálni megyünk nem lót-fut boldogan előre, fülei vége hegyét mókásan lobogtatva, hanem jobb esetben a lábam mellett kullog, rosszabb esetben pedig néhány 10 méter után úgy kell nógatni, hogy méltóztassék még néhány lépést tenni előre. 

Megöregedett? Vagy a meleg teszi? Vagy csak nem tetszik neki az úti cél és mórikálja magát? 

Egyik esti sétám helyszínéül a Tétényi-fennsíkot választottam. Már többször bejártuk az elmúlt 12 évben, keresztül-kasul szagolta minden bokrát, majd minden hónapban. 

A nyári hőség ellenére a fennsíkon rengetegen voltak. Szinte még sosem láttam itt ennyi embert egyszerre, és pláne nem ennyi kutyát! Valóságos falkák közlekedtek a mezők közti ösvényeken. A fennsíkot pedig átható vizelet szag lengte körül. Nem volt éppen idillinek mondható. Kutyám eleinte érdeklődve szagolgatta a nyomokat, de amikor észrevette a falkákat, inkább a hátam mögé keveredett és megpróbálta úgy kerülni az állatokat, hogy én mindig közte és a kutyák között legyek. 

Az egyik ösvényen pedig, ahol 3 másik ebet követtünk, gondosan ügyelt arra, hogy a távolság ne csökkenjen közöttünk. Majd egy ponton megállt, visszafelé pislogott az autónk felé, majd kérdőn nézett rám. 

Tulajdonképpen ilyen körülmények között az én kedvem is elment a békés esti sétától. Hazamentünk. 

Ezentúl rövidebb és néptelenebb utakat kell majd választanunk? Talán már nem fog felmászni a legmagasabb kilátópontokra, nem bújik be minden sziklarepedésbe és nem ugrándozik boldogan a patakokban? Elképzelhetetlen!

Virágok százszorszéppel

Miért százszorszéppel? Mert pontosan ezt jelenti a kutyám neve: Dézi (Dasy). 

Mostanában végitrollkodja a virágfotózást. Már-már azt kell hinnem, szándékosan dugja orrocskáját, vagy  a fülét a képbe.

Pár évvel ezelőtt, még kölyökként rendszeresen befeküdt az objektív elé. Jó pár órámba került anno, mire elmagyaráztam neki, mit is várok tőle. Aztán évekig belenyugodva ücsörgött mellettem, amíg én a fűben hasaltam.

Az árnyékban először észre sem vettem...

Méltó vetélytársra talált a gombák fotózásakor!

Most azonban taktikát váltott: látszólag leül a hátam mögött, majd mire minden fűszálat elrendezek és bebújok a gép keresőjébe, elősettenkedik, és épp a kritikus pillanatban kerül valamelyik alkatrésze a látótérebe. 

Azért cuki. Nem?

Kirobbanó öröm

Sekély, de gyorsan áramló Duna eufórikus állapotba hozta a kutyámat, megrészegedve trappolt a vízben, majd megküzdve az áramlással, hatalmas ugrásokkal száguldott a folyó közepe felé és vissza. 

Persze a fürdés után jól esik egy kis séta a napon. 

Kutyám

A kosarából fülét hegyezve lesi, hogy a másik szobában a farmeremet húzom-e fel, vagy szoknyát? Már a ruha susogásából tudja, hogy van-e esély egy kisebb kalandra. Aztán tágra meredt szemmel figyeli: nyúlok-e vajon a nagy szürke táskámért, amiben a fényképezőgépem van? Halkan odavetem neki: Te is jössz! 

Már ugrál is boldogan, körmei izgatottan kopognak az előszobakövön. Minduntalan belebotlok, egyszer csaknem átesek rajta, míg készülődök. Nem is csodálkozom ezen, így megy ez minden alkalommal. Aztán mégiscsak leültetem a folyosó végiben. Beszédes szemei azt mondják: de azért viszel ugye? Ne hagyj itt! Ugye nem fogsz elfelejteni?

Persze, hogy nem, induljunk! Fütyülök neki, abban a pillanatban a fény sebességével lódul az ajtó felé, előbb kint van, mint én, bár én csak egy lépésnyire állok, kezemben a kilincs.

Aztán a kocsinál erősen elgondolkodik, hogy beugorjon-e a csomagtartóba? Utálja. Többszöri határozott kérés után aztán méltóztatik elfoglalni a helyét, indulhatunk.

Néha hajlandó modellt ülni. Ez a legnehezebb feladat.

Kezdetben komoly probléma volt, hogy lehasaltam valahol, hogy jobb szögből fotózzam a tájat, vagy a virágokat, és Dézi a legnagyobb lelki nyugalommal csücsült éppen a fényképezőgépem elé. Ilyenkor szépen megbeszéltem vele, hogy ez nem annyira jó ötlet, és csodák-csodája! Megértette! Egész ritkán mászik csak bele így a képbe. Arra viszont nagyon nehéz rávenni, hogy egy adott helyen maradjon, amíg elkészülök a beállításokkal, és a képpel.

Sokszor együtt csodáljuk a tájat

Néha elveszíti a türelmét, és elbóklászik. Itt épp megrészegült a nagy tértől, és körbefutotta a mezőt. Kifáradva tért vissza.

Persze mindig ő az első a csúcson!

Nem szédíti a mély

Vannak helyek azonban, ahol nehéz közlekedni. Ilyenkor mindig a közelembe marad, és kérőn néz rám: Ugye segítesz? Muszáj erre?

Néha ki sem látszik a fűből. Ilyenkor nagyokat szökdécselve próbálja felmérni a terepet:merre tovább?

Imádja a vizet.