Fátyolos nőszirom fekete-fehérben

 

Mocsárrét a Hajta mentén

Farmos és Göbölyjárás között indul egy tanösvény, melyen a Nyík-rét déli részén bolyonghatunk egy kb. 8 km-es szakaszon. 

Szinte egész nap zuhogott az eső. A rétek és a szántóföldek nővényein gyöngyözve ültek az esőcseppek. Lila ökörfarkkóró, magyar szegfű, mocsári kosbor, zsálya lilája még ebben a fénytelen időben is messziről észrevehető volt. 

Vastagon tocsogtunk a sárban az úton. Kerülgettük a pocsolyákat a magas nedves fűben. Ez a nyúl talán a szél és a felhők miatt sötétbe borult táj miatt nem vett észre bennünket. Egész közel jött hozzánk, pedig többször két lábra állt és  gyanakodva figyelt. 

Vadregényes élőhelyek övezték az utat. A lombok és a nádas között mocsári nőszirmok hozzák sárga virágaikat. 

Tízezer évvel ezelőtt az Ős-Zagyva kanyargott errefelé, majd néhány ezer év alatt elhagyta a területet, ám az általa hátrahagyott nagy méretű laposokban, medermaradványokban mocsarak sokasága jött létre.
Manapság  a Hajta-patak táplálja vizével a földeket, bár vízhozama lényeges elmarad a Zagyva vízhozamától. 

Sokáig reménytelennek tűnt, hogy a nap akár csak egy pillanatra is előbukkanhat a felhők alól. Ám mire a kilátóhoz értünk a szél elfújta a felhőket. 

A látvány a kilátóból. Idilli

Még egy szivárvány is megjelent az égen. 
Az 1960-as években a mocsárvidéket tápláló Hajta vizét mederbe terelték, töltéseket építettek, megakadályozva a folyó szabad kóborlását. A tanösvény is egy ilyen töltésen vezet végig. 
Sajnos ezzel az 1980-as években beköszönő aszályos időszakban a vidék félsivatagi vonásokat mutatott. Az állatok legelője már nyár elejére elfogyott, a porviharok mindennaposak lettek, a páratlan madárvilág létszáma erősen megcsappant. 

Az alföldi táj lenyűgöző szépsége. A zsombékok között megbújó vizek és a rejtekadó nádas rengeteg madárnak ad otthont. Mi is láttunk jó párat: fácán, gólya, kócsag, szürke gém röppent tova méltóságteljes szárnycsapásokkal. 

Távolban Farmos házai.
Ki hinné,  hogy egykoron ezen a területen egy ladikban evezve jutottak Farmosról  Egreskátára (10km) a gyerekek? Akkoriban a csónak hétköznapi közlekedési eszköz volt ezen a vidéken, hiszen a Hajta-patak szabadon csatangolta be a tájat, és bő vizes években valóságos tavat hozott itt létre. 
Váci Mihály is ír erről valamelyik novellájában. (Valaki tudja, hogy melyikben? Én hiába kerestem...)

Az előtérben látható növény talán a kamilla? 

Dézi is élvezettel tapicskolt a meggyűlt vízben. 

Rózsaszín színorgiával búcsúztatott minket a mocsár.  

Tarnai pihenő

4 éve minden hónapban legalább egyszer ellátogattam ide. Azóta azonban nem jártam itt. Igazán kár, mert közel is van hozzám, kicsit több, mint fél óra alatt elérhető a pihenő sziklagyepe, csodás a panoráma, a rét növény- és fajgazdagsága pedig ámulatba ejtő. Most újabb felfedezéssel bővítettem akkori virággyűjteményemet: fehér madársisak kosbort találtam a felfelé vezető úton. 

Azt reméltem, estére kisüt a nap és felhős naplementét csodálhatok meg fentről, de ennek csak a felhős része valósult meg. Így is nagyon szép volt!

Voltak pillanatok, amikor a nap egy kis időre előbukkant a felhők rései között. Ekkor fénysugarai végigsimították egy röpke pillanat erejéig  a fák csúcsát.

Íme egy kis ízelítő az itt található májusi virágokból: 

hérics, nagyezerjófű, erdei gyöngyköles, zsálya, sömörös pettyeskosbor, csűdfű, szellőrózsa, napvirág, veronika, fehér madársisak, erdei szamóca,  és még ki tudja mennyi, általam nem ismert virágzó növény...

Melegmányi-völgy mésztufa lépcsői között

Mecseki túrámat az esti és a  reggeli sétám után a Melegmányi-völgyben folytattam. 

Mánfáról a Sarlós Nagyboldogasszony templom előtt parkoltam le az autót. Mánfa mér az Árpád korban is lakott település volt. Az első templom ezen a helyen már a XII.században állt egyhajós, torony nélküli,  lépcsős bélletű kapuval rendelkező templom. Később többször is hozzáépítettek a templomhoz, a XIV. században gótikus támpillérekkel, s további oszlopokkal, építményekkel egészítették ki. 
Megkapó látvány a szomszédságában álló hatalmas fákkal, illetve a templomot körülvevő régi falmaradvány romjaival. 

Szép volt az elvirágzott medvehagyma leveleivel borított vizes erdő.

A piros kereszten haladva értem el a Melegmányi-völgyet. Az esőtől áztatott sáros út csúszott, sok helyen csak tipegni tudtam. A patakot elérve a mésztufa lépcsőknél azonban csodás képződményeket találtam. 

A mésztufa képződése felszíni karsztjelenség Olyan forrás előtrében lehetséges, mely a felszínre bukkanása után még nagy mennyiségű oldott mészkövet tartalmaz. A felszínre jutva elveszíti oldóképességét és az oldott tartalma kicsapódik a patakba hullott faágakra, sziklákra. A kicsapódó mész az erózió által lemosott üledékkel keveredve porózus képződményt alkot. A korhadt növényi maradványok távozásával lukacsos szerkezetűvé válik. 

A völgy legnagyobb vízesése 6-78 méter magas. Impozáns látvány. Nem is tudtam eldönteni mi tetszik jobban: a leomló víz a sziklákon, a vízesésszerű fodorka és páfrány kolónia, vagy a hatalmas, mélybe nyúló gyökerű fa. 

A vízesés felülről

Innentől zuhan a mélybe

A kék kör jelzésen egy keskeny, hegyoldalban futó, bokatörő, csúszós úton átkeltem a Mély-völgy felé, hogy megnézzem az ottani mésztufa gátakat is. Nagyon tetszenek a köveken megülő mohasapkák és a lépcsők előtt kialakuló békés kis medencék.

A piros jelzésen haladtam visszafelé Mánfára. A patak itt a vadabb arcát mutatta, bár az út alig lejtett. 

Tettem egy kis kitérőt az Ágnes-vízesés felé is. Két ágon is zubog alá a víz az embermagasságú sziklákról. 

A Kőlyuk-barlang vadregényes szikla szurdoka. Sajna vasajtó zárja a bejáratot, szabadon nem látogatható.

Kiérve az erdőből, a tavak előtt egy mocsaras területre érkeztem. Lapulevelek, zsurlótelep és számtalan vízkedvelő növény között kanyargott tovább a kis patak. 

Közben a nap is kisütött, az idő felmelegedett, tanyák és házak mellett értem vissza a templomhoz, ahol jól esett a heverészni a fűben  a meleg napsütésben. 

Koboldok aranya

Délutáni kutyasétáltatást ezúttal a Pilis-tetőre terveztem, nem titkoltan azzal a reménnyel, hogy bárányfelhőket beszínező vöröslő - igazi giccses - naplementét csodálhatok majd meg a távolban. 

Mire átverekedtük magaunkat a városon a délutáni dugóban, már bántam az egészet. A forgalom erősen akadozott, közben az eső is el-eleredt.   Végül megérkeztünk Pilisszántó elhagyatott parkolójába, és nekivágtunk a hegynek. Néha esett, néha sütött a nap, mire felértünk a kilátóba a fejünk felett fekete felhő gomolygott. Lőttek a naplementének! - gondoltam. Bár volt remény, hogy a felhő alól egyszer csak kibújik a nap, de ebben a jeges szélben én ezt nem várom meg! 

Így elindultunk lefelé a szerpentinen az autó felé. Aki járt már ott, tudja, hogy egy nagyon hosszú, sok kanyarral rendelkező út vezet végig a hegy szélén, több helyen remek kilátással a környező tájra. Az egyik kanyarban épp nyugat felé lehet kinézni, és pont akkor értünk oda, amikor kibukkant a nap a felhő alól. Ráadásul a távolban esett is az eső, a lemenő nap fénye hihetetlen színekre festette a vízpárát. 

Igazi "aranyeső" - ahogy a lemenő nap fénye bevilágítja a szitáló  esőcseppeket.

Kelet felé tekintve ugyanakkor csodás kék ég, némi sárgára festett bárányfelhő és egy földig érő szivárvány látványa kápráztatott el. 

Egy ír legenda szerint a koboldok ősi kincsét úgy lehet megtalálni, ha követjük a szivárványt, és ahol az a földdel összeér, ott kell ásni! Nos pontosan ott van, Pilisszántó falu szélén!

Innen rohamléptekkel közelítettük a következő kilátópontot és még percekig csodálhattuk azt a szivárványt, mely a rózsaszín madár hátán érkezett a Földre. 

 A szivárvány lassan elhalványodott, de a felhőt egyre vörösebbre festette a nap. Pazar látvány volt!

Végül tovább indultunk, és még egy utolsó pillantást vetettünk  a hátunk mögé az útra, búcsúzóul. 

Hosszúhetény és az ősbükkös

Reggel már a felhők mögött bujkáló nap nem látható első sugaraival ébredtem. A sátorból kitekintve egy vörös  rést vettem észre az égen, ez volt a napkelte. Mindenütt  máshol szürke felhők gomolyogtak. Nem volt kedvem esőben sátrat bontani, így gyorsan összeszedtem magam, pakoltam és 6 órakor már útra is keltem. A terv az volt, hogy szép komótosan lesétálok a hegyről az ősbükkösön át az autóhoz, ahol majd megreggelizek. Azért egy almát elmajszoltam út közben a madárcsicsergős, esőtől csepegő erdőben. 

Veszettül csúszott a meredek lejtőn felázott felső 1 cm-es felső réteg. Jól jött a sítudásom, szinte hóekében, kanyarogva, rogyasztott léptekkel haladtam lefelé.  

Az ősbükkös csodaszép volt! Ha nem tudtam volna, hogy ott vagyok, akkor is feltűnt volna, hogy lépten-nyomon 20-30 méter átmérőjű lombkoronával rendelkező több száz éves bükkfák között sétálok! Nehéz ezekről a hatalmas fákról az erdő közepén igazán látványos képet készíteni, még nehezebb az érzést átadni hozzá. Ráadásul jobb lett volna a nagy látószögű, ami ügyesen a zsákomban maradt, és az esőben nem volt kedvem előásni onnan. Így aztán sokszor csak álltam három lombkorona találkozásánál és néztem ezen - szinte egyenlő oldalú - háromszög súlypontjából mindenfelé, és magam is egyensúlyba kerültem. 

Ez az öreg bükkfa jó nagy űrt hagyott maga után az erdőben. Vajon mikorra nőnek fel a közelében lévő csemeték akkorára, hogy betöltsék a rést az lombkoronák között? 

Az erdőben egyébként örökerdő-gazdálkodást vezettek be az erdei ökoszisztéma megőrzése érdekében. Ez azt jelenti, hogy ahelyett, hogy 100 évenként tarvágást végeznének egy területen, a fákat egyesével, kisebb csoportokban különböző időpontokban vágják ki a területről. Ez nyilván kevésbé költséghatékony rövid távon, viszont sokkal jobban alkalmazkodik az erdő természetes életéhez. 

Ezzel a gondolattal érkeztem le a hegy lábához, a faluba vezető széles murvás útra. 

Köszöntem a földből kimászó favágónak (?), a fán kuksoló boszinak is, majd folyamatos kutyaugatás kíséretében bevonultam Hosszúheténybe. Mármint nem én ugattam, én csak kiváltója voltam a hangzavarnak.  Gondolom a lakók örültek a rendkívül pontos 8 órás vasárnap reggeli ébresztőnek. Szerintem egyetlen ház lakója sem maradt tovább az ágyban!

Egy ponton balra kanyarodtam a Csóka-kő felé, tanyák és szőlős hegyoldalak mellett vonultam el. 

Végül rátaláltam arra az útra, ahonnan indultam, és hamarosan beülhettem az autóba, ahol megszabadultam a csigaházamtól.

Épp időben, mert az eső alaposan rázendített. 

Így az autóban reggeliztem, majd végig gurultam még az erdő alján és megcsodáltam a borospincéket, és a szántóföldek mögött emelkedő békés lankákat, majd Mánfa felé vettem az irányt.