2021. május 17., hétfő

Jövőtlenül

Tombol a tavasz. Új reménnyel növi körül az évszázados fák alját. A ragyogó kék ég a megújulás ígéretével kukkant be a patakokba, a fák lombjai közé. Meleg szellő, madárcsicsergés veszi körbe még a legsötétebb szurdokokat is. 

A tavalyi levelek elporladnak a frissen előbújó élet között. Egykoron zöldek voltak, rugalmasak, lüktetett bennük az élet, pórusaikon keresztül ki meg be lépett az  az oxigén-szén-dioxid, majd cukorrá alakulva őrült erővel száguldott tovább a fa gyökerei felé. Aztán elsárgultak, földre hulltak, recsegtek, ropogtak a lábunk alatt, színüket vesztve sárosan cuppogtak, jegesre fagytak, bepöndörödtek, összezsugorodtak. Megrágták a bogarak, elrohadtak a hó alatt, felfalták a levélevő atkák. 
Ez a kettő valahogy mégis itt maradt. 
Egymásba karolva úsznak a tavaszi szerelemben. 
Vajon miben reménykednek? 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése