Tombol a tavasz. Új reménnyel növi körül az évszázados fák alját. A ragyogó kék ég a megújulás ígéretével kukkant be a patakokba, a fák lombjai közé. Meleg szellő, madárcsicsergés veszi körbe még a legsötétebb szurdokokat is.
A tavalyi levelek elporladnak a frissen előbújó élet között. Egykoron zöldek voltak, rugalmasak, lüktetett bennük az élet, pórusaikon keresztül ki meg be lépett az az oxigén-szén-dioxid, majd cukorrá alakulva őrült erővel száguldott tovább a fa gyökerei felé. Aztán elsárgultak, földre hulltak, recsegtek, ropogtak a lábunk alatt, színüket vesztve sárosan cuppogtak, jegesre fagytak, bepöndörödtek, összezsugorodtak. Megrágták a bogarak, elrohadtak a hó alatt, felfalták a levélevő atkák.
Ez a kettő valahogy mégis itt maradt.
Egymásba karolva úsznak a tavaszi szerelemben.
Vajon miben reménykednek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése