2021. május 12., szerda

Tavaszi naplemente a Prédikálószéknél

Eddig valahogy a prédikálószékre vezető tavaszi túráim esőbe és viharba torkolltak, így azt vettem észre, hogy igazán üde zöld erdő borította képem nincs is erről a részről. Már tavaly is fel akartam jönni ide, és elkészíteni ezt a fotót, de sehogy sem jött össze. Így aztán idén nagyon koncentráltam. Néztem a webkamerát, mikor lombosodnak be úgy a fák, ahogy azt én szeretném? Vajon lesz-e időm, pont akkor, amikor még frissen fakadtak a levelek? 

Egy szép keddi napon, munka után gyorsan felkerekedtem, és Pilisszentlászlóról nekilódultam a hegynek. Siettem, mert szerettem volna elkerülni, hogy a hegy Dunára néző oldala árnyékba kerüljön, akkor ugyanis lőttek a szép világoszöld színeknek. Összes eddigi rekordomat megdöntve sikerült időben felérnem, de mégsem tudtam olyan fotót készíteni, mint szerettem volna. Azért bámultam kicsit a tájat, figyeltem a kedd délutánhoz képest viszonylag nagy forgalmat a kilátó lábánál. Két lány a sziklán ücsörögve nézte a tájat, egy bicajos épp most érkezett, egy fotós pár a léptei a kilátó lépcsőjét döngették, s egy pár sárkányt eregetett. Megint mások a Vadálló-kövek felé indultak.

Gondoltam, én is megnézem a kövekkel szemben lévő sziklákat - remélhetőleg arra nem jár senki -, és naplementére visszajövök. 

Belőttem az irányt, és hamarosan a meredek lejtő alattomosan gördülő agyagszemcséin egyensúlyoztam lefelé. Mindhárom sziklát megmásztam és néztem, hogy a délutáni nap milyen plasztikusan kiemeli a Dobogókő alatti erdőket. 

A másik irányban a Vadálló kövek sziklái mögött ott kanyargott a Duna. 
Ez a bazaltoszlop is a vulkáni kaldera maradványa. 
Néha egész meglepő helyen kapaszkodnak meg a fák.

Ez a kutyatej is a sziklarepedésben talált kapaszkodót. 

Naplementére épp visszaértem a kilátóba. Már senki nem volt ott rajtam és a kutyámon kívül.  A bal kéz felől alulról világította be a hegyoldalt, egész különleges fények ragyogtak a fák között. Kivételesen sem motorzúgás, sem vonat hangja nem hallatszott fel a mélyből. Bárányok bégettek, kecskék (vagy muflonok) mekegtek, ezen kívül millió madár csicsergett. Hihetetlen béke és boldogság fogott el. 

Aztán a nap eltűnt egy felhő megett, én pedig rohamléptekkel indultam lefelé. Valahogy a sötét erdő nyugtalanná tesz, így szerettem volna minél hamarabb visszaérni a faluba. Az utamat végig gépfegyverropogás kísérte, kezdetben nem is tudtam mire vélni  a hangot, csak később jöttem rá, hogy valószínű távolabb, Dömörkapunál gyakorlatoznak a katonák. Mindenesetre rám a frászt hozták! Ugyanakkor hatásos motivációs erőként működött nálam, alig több, mint egy óra alatt értem le a hegyről. 


2 megjegyzés: