Hosszúhetény és az ősbükkös

Reggel már a felhők mögött bujkáló nap nem látható első sugaraival ébredtem. A sátorból kitekintve egy vörös  rést vettem észre az égen, ez volt a napkelte. Mindenütt  máshol szürke felhők gomolyogtak. Nem volt kedvem esőben sátrat bontani, így gyorsan összeszedtem magam, pakoltam és 6 órakor már útra is keltem. A terv az volt, hogy szép komótosan lesétálok a hegyről az ősbükkösön át az autóhoz, ahol majd megreggelizek. Azért egy almát elmajszoltam út közben a madárcsicsergős, esőtől csepegő erdőben. 

Veszettül csúszott a meredek lejtőn felázott felső 1 cm-es felső réteg. Jól jött a sítudásom, szinte hóekében, kanyarogva, rogyasztott léptekkel haladtam lefelé.  

Az ősbükkös csodaszép volt! Ha nem tudtam volna, hogy ott vagyok, akkor is feltűnt volna, hogy lépten-nyomon 20-30 méter átmérőjű lombkoronával rendelkező több száz éves bükkfák között sétálok! Nehéz ezekről a hatalmas fákról az erdő közepén igazán látványos képet készíteni, még nehezebb az érzést átadni hozzá. Ráadásul jobb lett volna a nagy látószögű, ami ügyesen a zsákomban maradt, és az esőben nem volt kedvem előásni onnan. Így aztán sokszor csak álltam három lombkorona találkozásánál és néztem ezen - szinte egyenlő oldalú - háromszög súlypontjából mindenfelé, és magam is egyensúlyba kerültem. 

Ez az öreg bükkfa jó nagy űrt hagyott maga után az erdőben. Vajon mikorra nőnek fel a közelében lévő csemeték akkorára, hogy betöltsék a rést az lombkoronák között? 

Az erdőben egyébként örökerdő-gazdálkodást vezettek be az erdei ökoszisztéma megőrzése érdekében. Ez azt jelenti, hogy ahelyett, hogy 100 évenként tarvágást végeznének egy területen, a fákat egyesével, kisebb csoportokban különböző időpontokban vágják ki a területről. Ez nyilván kevésbé költséghatékony rövid távon, viszont sokkal jobban alkalmazkodik az erdő természetes életéhez. 

Ezzel a gondolattal érkeztem le a hegy lábához, a faluba vezető széles murvás útra. 

Köszöntem a földből kimászó favágónak (?), a fán kuksoló boszinak is, majd folyamatos kutyaugatás kíséretében bevonultam Hosszúheténybe. Mármint nem én ugattam, én csak kiváltója voltam a hangzavarnak.  Gondolom a lakók örültek a rendkívül pontos 8 órás vasárnap reggeli ébresztőnek. Szerintem egyetlen ház lakója sem maradt tovább az ágyban!

Egy ponton balra kanyarodtam a Csóka-kő felé, tanyák és szőlős hegyoldalak mellett vonultam el. 

Végül rátaláltam arra az útra, ahonnan indultam, és hamarosan beülhettem az autóba, ahol megszabadultam a csigaházamtól.

Épp időben, mert az eső alaposan rázendített. 

Így az autóban reggeliztem, majd végig gurultam még az erdő alján és megcsodáltam a borospincéket, és a szántóföldek mögött emelkedő békés lankákat, majd Mánfa felé vettem az irányt.