Struktúrák

Sziklás folyómeder a Grossglocknernél

 

Rheinfall vízesés részlete

Zelenci-forrástó alja

Mostinica-szurdok 

"Bálna" figyel  a víz alól

Molnárkák a vízen

Grossglockner felé

Túránk célja, hogy meghódítsuk Ausztria legmagasabb pontját, a híres "fekte hegyet". A meghódítás alatt persze mindenki mást értett. A tesóm és fia megmászni akarta, én meg szép képeket készíteni róla, kellemesen tisztes távolságból.  

Az autót a Lucknerhaus melletti parkolóban tettük le, és délután fél 3-kor nekivágtunk a hegynek. Amíg pakoltunk, cipőt cseréltünk, ragyogóan sütött a nap, mire hátunkon a tizeniksz kilós zsákokkal elhagytuk a látógatóközpont tetején kialakított panorámapontot és nekivágtunk volna a hegynek, megdördült az ég, és esni kezdett az eső. Nosza, pakkok le, esőkabát elő, magunkra húztuk, a zsákokra védőhuzatot tettünk, nagy nevetve készítettünk egy start fotót - lám a szokásos, együtt túrázik a  család, itt a vihar! 

Ebben a pillantaban, az eső elállt, a nap kisütött. Vetkeztünk. 

Nekivágtunk az előttünk álló 7 km-es útnak. Az első 4 km-en csaknem 900 szintet kell leküzdeni, valamint jó lenne, ha 6 órára már Salmhüttében, a szállásunkon lennénk. Ez a tempó persze nem rám lett kitalálva, stresszelt is erősen. Igyekeztem minden erőmet és lendületemet beleadni a kapaszkodásba, de valahogy a szokásosnál is rosszabbul bírtam  az utat. Miért, miért nem, a szívem vadul kalapált, úgy éreztem, rögvest elájulok. A fejemből minden vér kifutott, családom meglepve nézte, milyen sápadt vagyok. Többször megálltunk, egyszer le is kellett ülni megpihenni. Belém diktáltak valami édes kekszet, és némi folyadékot. Ettől mintha jobban lettem volna, de továbbra sem volt kedvem fotózni (!), pedig mormoták füttyögtek a lejtőkön, és gyönyörű  virágok hajladoztak a gyenge szellőben. Eddig csak egyszer fordult elő, hogy kirándulás közben nem fotóztam, de akkor lázasan másztam a hegyre. 

Mire  feljutottunk a 2600 méter magasan fekvő Glorerhüttéhez jól lehűlt a levegő, hatalmas sötét felhők gyülekeztek és csípős szél parancsolt ránk még 3 réteg ruhát. A biztonság kedvéért az esőkabátot is felvettem, jó lesz szél ellen - gondoltam. 

Innentől már szinte csak vízszintesen kell haladni a fennsíkon.  Jó tempóban haladtunk, azt reméltem, fél óra alatt elérjük a szállást. A tájból viszont egyre kevesebbet láttunk, minden felhőbe és ködbe burkolódzott. A Glatzberg elágazásnál jártunk, mikor megdördült az ég, zuhognni kezdett az eső, és csapdosott az istennyila körülöttünk. 

Naná, hogy itt kezdődött az út legnehezebb része, a kötelekkel segített lefelé vezető  keskeny, meredek útszakasz, mely hamarosan számtalan méteres lépcsőbe torkollott. Óvatosan ereszkedtünk. Igazából nem éreztem nehéznek, vagy megugorhatatlannak az utat, de a körülöttünk csapkodó villámok elbizonytalanítottak a jövőnket illetően. 

Nagyon szerettem volna már megérkezni, ehhez azonban át kellett kelni még egy megáradt folyón, egy, a gomolygó ködből felhőből előbukkanó tehéncsordán, valamint egy birkanyájon, mikor is  egy fekete birka tüzes tekintete követte lépteinket. Megkönnyebbültem, mikor megláttam a házat a sziklafal aljában, erőt adott az utolsó - újra - felfelé vezető méterek megtételéhez. 

Mikor átléptük a ház küszöbét, elállt az eső. 

A ház csodás volt. Felakasztottuk az esőtől csepegő kabátokat, lecseréltük a vizes ruhánkat egy mérsékeltebben nedvesre - kiderült, a hátizsákban az esővédő ellenére átvizesedtek a holmijaink. A WC tisztasága emelte a konfortérzetemet. Hamarosan az étkezőben vártuk a forró levest, és a fűtőtesten szárítgattuk az ágyneműinket. 

A vacsora kiváló volt (nem olcsó, de a sajátot nem ehettük az étkezőben), kiderült a reggeli is remek, ide igazán kár volt 3 napi kaját felcipelni! 

Hamarosan elfoglaltuk fekhelyeinket. Azt gondolná az ember, ilyen nap után nem kell sokat altatgatni senkit, de nem így történt. Agyam éberen zakatolt, bár testemnek és a szememnek jólesett a fekvés a sötétben. 

Pár óra alvás után arra ébredtem, a fiúk csúcstámadára indulnak. Az eső esett, de ők elszántak voltak. Volt náluk minden, amire szükség lehetett: vízálló nadrág, kabát, kesztyű, beülő, kobak, jégcsákány és hágóvas és kötél is. 

Mint utóbb kiderüt, az eső hamarosan hóvá alakult, alulról fújta az arcukba a jeges szél. 3 óra múlva elérték az első ferratás részt, ám mire előszedték a beülőket, szétázott a hátizsákba lévő összes többi cucc. A kesztyűjük csurom vizes lett, és ahogy kapaszkodtak a vasakba,  a szél ráfagyasztotta kezüket a láncra. Visszafordultak. Nem csak ők adták fel, mások is. Egyszerűen nem volt alkalmas az időjárás. 

Estére kisütött a nap és életünkben először megpillantottuk az áhított csúcsot. 

Elképesztő színjáték vette kezdetét. Volt, amikor azt gondoltam, a fellegek beúsznak a nap elé, és nem lesz színes naplemente. Majd pillanatról-pillantra változott a helyzet és a fények. Elképesztő színpompás előadásban volt részünk, káprázatos környezetben. 

Reménykedtünk a további napsütésben, de az időjárás előrejelzés csak 10 óráig jelzett felhőmentes időt, így a fiúk mégsem mertek nekivágni újra az útnak. Így másnap  mind a négyen lefelé indultunk a hegyről.

Amikor, úgy fél 10 tájban megpillantottunk a Grossglockner tetején néhány embert, akkor kicsit bánták, hogy nem indultak neki a csúcsnak, ám ekkor a másik irányba pillantva megláttuk a közeledő koromfekete felhőket, és tudtuk, hogy jó döntés volt nem felmenni. 

Az alábbi képek a lefelé menő úton készültek. Számunkra is nagy újdonság volt, hiszen felfelé mindebből semmit nem láttunk!

A Leiterbach folyócska robog le a völgy felé. Ezen többször is átkeltünk. Nem csak a vize ilyen zöld, hanem az a finom szemcsés hordalék is, amit a kanyarokban letesz. 

Leiterbach - előző nap ennek a folyónak a vízeséséhez túráztunk a sógornőmmel, amíg a fiúk a hegyet járták. 

A hegy lábánál jobb oldalt látszik a Salmhütte. 

A régi menedékház a szikla aljában. Észreveszed? 

Az ominózus lépcsősor. 

Salmhütte

Utolsó pillantás a Grosglocknerre. Hamarosan teljesen felhőbe burkolódzott. 

Mire a Glorerhüttéhez értünk, már felhő gomolygott körülöttünk és jeges szél cibálta a ruhánkat. Szerencsénkre megvárta az időjárás, míg leértünk ahegyről és csak akkor zendített rá, amikor az autóban robogtunk következő szállásunk felé. 

Ezt a napot szárazon megúsztuk. Csak mikor beültünk az autóba, akkor kezdett zuhogni. 

Függőhíd az Isel felett

Háromnapos Glockner körüli túránk után száraz lábbal érkeztünk le a hegyről, ám amint beültünk az autóba, zuhogni kezdett. Első körben persze szállást kerestünk és lezuhanyoztunk, így felfrissülve néztünk délutáni elfoglaltság után. A szűnni nem akaró eső a csapat felét lelombozta, a másik felének lábában azonban benne volt a bugi. Menjünk, menjünk, lássunk, menjünk - mondtuk ketten lázasan csillogó szemmel,  mire fáradt, ép elménkben kételkedő,  tagadó pillantások fogadtak a másik oldalon. Azért mégis sikerült leparkolni az autót Welzelach településen, és amikor megpillantottuk a 86 méter hosszú függőhidat, ami  84 méter magasságban ível át az Isel felett, már mindenki át akart menni rajta. 

Lenyűgöző látvány!

A hidat 2024 júniusában adták át,. Nem csak a látvány, hanem az érzés is magával ragadó, amikor lépdelünk a kicsivel több, mint 1 méter széles fém híd összesen 149 lépcsőfokán. A 30 mm-es acélkötelek és az 5000 csavar, valamint az acéllépcsők elég biztonságosnak tűntek. A lengést csillapító kábelköteg ellenére azért lépteink generáltak a hídon némi oldalsó mozgást. 

Építőmérnökökkel túrázva ilyesmi kifejezéseknek lehettem fültanúja, mint: csavarban keletkező nyírás, húzott tartó, alépítmény és dinamikai terhelés, méretezés. Leglábbis ennyit tudtam megjegyezni a kialakult magasröptű értekezésből. 

A híd magasabb oldalán kilátóteraszt alakítottak ki, ahonnan azonban nem volt olyan szép a panoráma, mint a hídról. 

Lábunk alatt az Isel folyó. Két vízesés is ömlik bele két szemköztes oldalról. 

 

Nekem nagyon tetszett ez a vonuló felhős, esős idő. Talán még szebb is a táj ilyenkor, mint szikrázó napsütésben. 

A hídtól a falu felé sétálva találjuk a Silvesterkapelle-t, melyet I. Szilveszter pápának szenteltek. Azt reméltem ráláthatunk az Isel-szurdokra a sziklaplatójáról, de fák takarása miatt panoráma nem volt. Az épületet 1641-ben emelték, engem leginkább a fa zsindelyes nyeregtető és harangtorony fogott meg.

Belül egyszerű kialakítású, famennyezetes kápolna egyetlen dísze az 137-ből származó barokk oltár. 

Ah, azok a gyönyörű, virágos alpesi házak!

Virgen és a környéke is megért volna egy sétát, de erre már nem tudtam rávenni a társaságot sajna. 

Virgen templomának temetője. 

Túra a Leiterbach mentén

Míg a fiúk csúcsot másztak, mi úgy terveztük, leereszkedünk a Leiterbach folyó meleltt a Leiterfall vízeséhez, majd onnan visszakapaszkadunk újra a Salmhüttében lévő szállásunkhoz. Illetve lehetett volna körtúrát is kerekíteni, de végül mégis az oda-vissza utat választottuk, mert szerettük volna nem csak esőben, hanem napsütésben is látni a tájat. 

Lefelé ugyanis esett. Csendesen, de vigasztalhatatlanul. Csak reménykedtünk abban, hogy a fiúknak jó idejük van, és a csendes eső békés havazássá szelidül, és sikerül megmászniuk a Glocknert. 

A délelőtt folyamán még jött felfelé, velünk szemben néhány elszánt turista, és két esernyős nyugdíjas csapat, ám déltől nem találkoztunk több emberrel se lefelé, se felfelé menet. Egyedül voltunk a hegyek között és ez fennséges érzés volt. 

A táj számomra a skóciai felföldet idézte, talán friss, esős, füves lankák miatt. Mindenesetre itt mormoták és alpesi szalamandrák szaladgáltak, olyasmit biztos nem látni Skóciában. 

Mire elértük a vízesést, még a nap is kisütött. Először bizonytalanul, majd egyre határozottabban és többször bukkant ki a felhők mögül.

Innen elég meredeken még lefelé ereszkedtünk 100 métert, elértük a vízesést, kb 100 méter magasból hullik alá a víz. Képtelenség értelmezhető képet készíteni. Mi pedig megkezdtük a kapaszkodást visszafelé. 1000 méter szintet kell legyőznünk felfelé. 

Ahogy kapaszkodtunk felfelé,  lekívánkozott rólunk a meleg pulcsi. Végre nem kell az esőkabát!

Már  600 méter szintet észrevétlenül magunk mögött tudhattunk, hála a táj bámulásának és a mormoták becserkészésének.  Az út legnehezebb része azonban az utolsó 1 kilométerre maradt, amikor a maradék 400 méter szintet kellett megmászni. Nem aggódtam, időben voltunk, gondoltam, hasonló tempóban,  szép kényelmesen vacsorára pont felérünk. Le is ültünk kicsit még falatozni a nagy emelkedő előtt. Épp megettünk egy apró tonhalkonzervet, amikor a völgy felől fenyegetően gomolygott A Sötét Felleg. 

Megelepően gyorsan haladt. 

Sógornőmmel egymásra néztünk, egy szót se szóltunk, csak pakoltunk, öltöztünk, és megindultunk felfelé, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtunk. 

A vihar rákezdett, dörgött, villámlott, ahogy előző nap is tette. Magamban számoltam a villámlás és dörgés között eltelt időt. Először 10, aztán 7, végül 4 másodperc telte el a két esemény között. Reménykedtem, a következő nem belénk fog csapni, és próbáltam annyira a földhöz lapulva közlekedni, ahogy csak tudtam. 

Elszántan szerpentineztünk felfelé, ám az egyik kanyarban belekerültünk egy szélcsatornába, nem csak jegecesen hideg volt a szél, majd' lefagyotta kezem és a lábam, hanem jó nagy erővel meg is lökött. Onnantól kezdve nem csak a magassággal kellett megküzdeni, hanem szél ellen is haladtunk. 

Minden kanyarnál azt vártam, hogy megpillantom a házat, úgy éreztem, sose fogunk felérni. Végül egy óra kemény küzdelem után ott álltunk az ajtóban. 

Mondanom sem kell, a vihar is elvonult. Mire az étkezőben megkaptuk a forró teánkat, már a nap is kisütött és szép színekbe borította a szemközti hegyoldalakat. 

A fiúk a Glockner-kalandjaikat mesélték, mi meg alig bírtuk ülve végighallgatni, annyira kimerültünk. 

Legnagyobb meglepetésemre a jó nagy adag vacsorát sem tudtam könnyedén lenyomni a torkomon, pedig nem sokat ettem egész nap, azt hittem farkas éhes leszek. Jó két órába telt, míg elfogyott a leves és a finom sajtos gnocci. 

A naplemente azonban úgy tűnik, mindenkinek szárnyakat adott, feltöltődve tolongott az egész háznép a szabadban és nézte a színesedő felhőket az égbolton.