Roggyant házikó erdő nyiladékán,
Őrködik némán emlék maradékán,
Gazdátlan magány, lassan őrlő végzet,
Salétromvirágot bont az enyészet
Málló vakolatán - táguló sebek,
Álmokat szőni remények sincsenek.
Semmibe halványult ajtaja tárva,
Nem is emlékszik mahagóniára,
Szobájában kongó üresség durmol,
Tán álmokat képzel zsivajgó múltról,
Akár a szögön feledett csobolyó,
Mely kövek között fröccsenő, csobogó
Hűs vizű kristályos forrásra gondol,
Hol szabadulna már rakódott portól.
Csak tétován nézem amint a végzet,
Lassan emészti a néhai képet,
Kíváncsiságom volt az mi idecsalt,
De sajog a múlás és nem marasztal.
...egy kotnyeles kakukk "Beregi" madár,
mélázásba szól, míg ágról ágra száll...
írta: Ábrahám István
A teljes vers elolvasható itt>>
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése