Megduzzadt Benta-patak egy borús őszi estén

Elárasztott engem a munka, az országot pedig a víz. 

Mindezeknek köszönhetően 2 hete hozzá sem nyúltam a fényképezőgépemhez, ami azt is jelenti, hogy a kutyának mostoha sorsa volt. Gyors séta reggel, délután és este, aztán vissza a gép elé, hívott a kötelesség. Szombaton nem bírtam tovább a szemrehányó tekintetet, így aztán elkezdtem csomagolni a fényképezőgépet. Dézi rögtön izgatott vigyázülésbe vágta magát, beszédes szemei azt kérdezték: "Ugye engem is viszel?"  "Te is jössz!"-mondtam, de rögtön meg is bántam, mert örömmel ugrándozott rám, lelassítva az indulást. 

Irány Sóskút, a Benta-patak. Kíváncsi voltam mennyi víz van benne az esőzések után.
Mire odaértünk már csepegett, dörgött, és általában roppant fenyegetően viselkedett az idő, de minket ez cseppett sem zavart. 

Amíg én az állványt és a gépet állítgattam, Dézi önfeledten szaladgált, észre sem vette, hogy a hídon átjutott a túlsó partra. 

Hanem aztán észrevett! Hogy jut oda hozzám? A víz sebesen folyt, belevetette magát, a víz sodorta lefelé, próbált szembeúszni az árral, végül szerencsésen kievickélt a partra. De a folyó még mindig közöttünk. Hm. Mi legyen? Egy darbig nézelődött, aztán nekivetette magát a híd felé. Sajnos olyan szakaszt nézett ki, ahol túl meredek volt a fal, nem tudott felmászni, csak ugrándozott a kövekre, de minduntalan visszapottyant. Tanácstalanul nézett rám. Én meg gonoszul vissza. Végül a lányom megszánta, és megmutatta neki az utat körbe :).