Fák párban

Oh nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Oh, lehet-e, hogy ne szeresd ,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága közt az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tűnődő ,ki ily esetlen
A végtelen titkába elmerül
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen...

Tóth Árpád: A fa

Karcsún, fehéren állok a határba.
Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
S minden széllel zenélek, mint a hárfa...

Kosztolányi Dezső: Fák beszéde

Rezzent a vén szíl: szisszent, jött a szél:
villám rándult, mint megrántott kötél:
egy percnyi csönd. És bömbölő haragra
fakadt a vihar százezer harangja.

Kapkodta a fejét a szílfa, az agg,
vallatott rab a pofonok alatt:
ahány karja volt, mind hátracsavarta
a nyár haragba-kékült zivatarja.

Zúzott, tört, csépelt, őrjöngött a szél:
kiszállt a fából végre egy levél,
egy, és csak úgy, ahogy végül kiszáll a
fiai mellől a hajszolt madárka.

llyés Gyula: A szíl és a szél 

Ne bántsátok a lombokat,
Hadd nőjenek, viruljanak az égre,
Hadd mosolyogjanak napban, esőben,
Hadd ringassák a békés fészkeket,
Küldjék magasba a rigók dalát.
Hadd boruljanak össze boldogan,
Ha alattuk a szerelem tanyázik,
És hadd terítsenek álompalástot
Az élettől elfáradt vándorokra.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd játszanak alattuk gyermekek,
Akik az első lépést most teszik,
Tipegve ismeretlen cél felé,
És hadd pihenjenek meg a halottak
Zöld sátraik alatt a rögök ágyán,
Ne bántsátok a lombokat, ti élők!

Juhász Gyula: Ne bántsátok a lombokat

Águnk koronája a szabad,
magas ég, s így dús ragyogása,
lágy fénye miénk:
ujjunk, meg a gallyat, s lombját
játszó szellők telizsongják,
s zeng benne madár elég,
száz gyökeréig boldog, víg e vidék.
Ringunk, susogunk, fuvolázunk,
mennybolt kék íve a sátrunk,
s minden pici szél a barátunk. 

Gyere, üdv neked alkonytájt s korareggel, 

s üdv újra napestig: 

jöjj, ember, búd feledd el 

árnyuk enyhén, hol üdül, ki lefekszik.

Johann Ludwig Tieck: Az erdő