Vadvirágos panorámatúra Tokod körül

A falu házai még álmosan pislogtak, amikor elndultam felfelé a kék jelzésen Tokod főteréről a Hegyes-kő felé. A falu határát még el sem értem, de már a fák között szép látvány mutatkozott a templom felé.

 Az utolsó házaknál egy vörös macska hunyorogva  búcsúztatott. 

Az első csúcs eléréséhez szükséges 200 méter szint  legyőzése alatt a heti történések jártak vitustáncot a fejemben, így a tempóm is ehhez igazodott. 

Közben azért ki-kipillantottam - mármint a gondolataim közül -  az előttem magasodó gyűrt mészkő sziklaformációra. A csúcson körbepillantva a párás hegylábak látványa a gondolataimat is betakarták, kizökkentem végre a mindennapokból. Nagy levegőket vettem, pótoltam a reggeli tornát és elmerültem a tájban. 

Visszaereszkedtem a kék + jelzésre és az Öreg-kő felé vettem az irányt. Az út a szántóföldek között vezet jó másfél km-n keresztül. A monoton lépkedés tovább segítette belső megnyugvásomat és a meditációt. 

Elérve a Köves - hegyet, fenyvessel kevert tölgyerdőben sétáltam, az út hol emelkedett, hol visszavezetett  a völgybe. 

A térkép kis tavat jelölt a közelben, így tettem egy kis kitérőt arrafelé is. A kis tó partja körbe, mindenhol tele volt szórva pet palackkal. Nem értem, hogy tudott idekerülni  ennyi szemét.

Majd felfelé vettem az irányt a Nagy-Gete felé. Itt már mindenfelé tömegesen nyíltak a tavaszi virágok: ibolya, hóvirág és keltike borította a hegyoldalt. No meg lihegő kéktúrázók. A Nagy-Gete kapaszkodóját a Börzsöny is megírigyelhetné! Én egyenletes, nem túl gyors tempóban haladtam el mellettük, s hamarosan a csúcsról tekintettem le a tájra. 

Elidőztem egy kicsit a a hegytető erdejének vadvirágai között, figyeltem, ahogy a katicák bontogatják szárnyaikat, és a méhek és darazsak szorgalmasan szivogatják a virágok nektárját. Csak ültem és magamba szívtam a tavaszi erdőt. 

Megérkeztem. 

Kidőlt fa gyökerei közül nőttek kia  hóvirágok. 

katicák minden mennyiségben!

A napos hegyoldalakon héricsek nyitották hatalmas sárga csillagszemeiket. 

Aztán lefelé indultam a hegyről. Összességében alig 10 emberrel találkoztam ezen a kéktúra szakaszon, ami Budai-hegység viszonylatban igazán nem sok.

A piros jelzés  helyett, visszafelé  egy erdészeti utat választottam. A hóvirágos erdőalját farkaskutyatejek lehajtot lila fejei tartkították. 

Az erdészeti út végül a piros jelzésbe torkollot.

Itt rendre kidőlt fák keresztetzték a keskeny ösvényt. Ilyen árkokban többnyire akkor szoktam járni, ha letérek a jelzésről.  Hitetlenkedve néztem a Locus-t, vajon jófelé megyek? De nem csalás, nem ámítás, tényleg a jelzett úton voltam. Mindenesetre ez rejtekes, kalandos befejezése volt az utamnak, egész feldobódtam. 

Hamarosan elértem a falut. A hátralévő egy km alatt betekinthettem a helyi népek életébe: halgattam az enduro motorok zúgását a homokos hegyoldal felől, flexelő barkácsmestert és popzenét hallgató lakót.