Nagymaros. 33 fok, tűző nap, meredek lejtő. Kapaszkodunk felfelé a kék kereszten, kutyák ugatnak, hátunkon hatalmas hátizsák, benne sátor, hálózsák. Irgalmatlan meleg van, ez a legmeredekebb út a kilátóhoz, dől rólunk a víz, iszunk, a homlokomról szép kövér izzadtságcseppek csorognak a szemembe. Gyorsítok, futni akarok, ki a világból, el innen, meg akarok szabadulni a feszültségtől, mely napok óta kínoz. Máshová vágyok, nem vagyok magam, mennyire utálom ezt az érzést!
Egy szederbokornál megállunk. Jól esik a savanyú íz, egyenletessé válik a légzésem. Elfogy a meredek, sík terepen haladunk, a kanyar után ott az erdő, a fák hűvöséért cserébe idegesítő bogarakat kapunk az arcunkba, kergetem őket, de nem zavartatják magukat, pontosan két centivel lebegnek a szájam előtt.
A gyomromban lévő kő lassan elporlad, a kilátóhoz vezető meredélyen már szép lassan bandukolok.
A tetőn megpihenünk, és megcsodáljuk a panorámát.
Innen már igazán gyerekjáték az út, mindig csak lefelé, lábunk alatt apró kövek és a föld száraz rögei görögnek. Végül letérünk a barlang jelzésen a Remete-barlang felé.
Szeretem ezt a helyet, azt várom, hogy megnyugtat a táj békéje.
A környéken épelméjű ember nem sétálgat ilyenkor, a kövek többszörösen verik vissza a hőt, csak egy őzcsapat távozik jöttünkre riadtan a fák között.
A folyamatos autózúgás akadálytalanul érkezik a Duna fölött a sziklafalakhoz, majd onnan visszaverődve felerősödik.
Jó lenne egy kis csend, de most ez van, ez a zúgás, kívül, belül, leülünk és nézzük, hogy kergeti az Éj a Nappalt.
Jó lenne egy kis csend, de most ez van, ez a zúgás, kívül, belül, leülünk és nézzük, hogy kergeti az Éj a Nappalt.
Aztán már csak a Holdat bámuljuk a csillagos ég alatt és megbeszéljük az életünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése