2019. augusztus 15., csütörtök

Este a Remete-barlangnál

Nagymaros. 33 fok, tűző nap, meredek lejtő. Kapaszkodunk felfelé a kék kereszten, kutyák ugatnak,  hátunkon hatalmas hátizsák, benne sátor, hálózsák. Irgalmatlan meleg van, ez a legmeredekebb út a kilátóhoz, dől rólunk a víz, iszunk, a homlokomról szép kövér izzadtságcseppek csorognak a szemembe. Gyorsítok, futni akarok, ki a világból, el innen, meg akarok szabadulni a feszültségtől, mely napok óta kínoz. Máshová vágyok, nem vagyok magam, mennyire utálom ezt az érzést!  
Egy szederbokornál megállunk. Jól esik a savanyú íz, egyenletessé válik a légzésem. Elfogy a meredek, sík terepen haladunk, a kanyar után ott az erdő, a fák hűvöséért cserébe idegesítő bogarakat kapunk az arcunkba, kergetem őket, de nem zavartatják magukat, pontosan két centivel lebegnek a szájam előtt. 
A gyomromban lévő kő lassan elporlad, a kilátóhoz vezető meredélyen már szép lassan bandukolok. 
A tetőn megpihenünk, és megcsodáljuk a panorámát.
Innen már igazán gyerekjáték az út, mindig csak lefelé, lábunk alatt apró kövek és a föld száraz rögei görögnek. Végül letérünk a barlang jelzésen a Remete-barlang felé. 
Szeretem ezt a helyet, azt várom, hogy megnyugtat a táj békéje. 
A környéken épelméjű ember nem sétálgat ilyenkor, a kövek többszörösen verik vissza a hőt, csak  egy őzcsapat távozik jöttünkre riadtan  a fák között.
A folyamatos autózúgás akadálytalanul érkezik a Duna fölött a sziklafalakhoz, majd onnan visszaverődve felerősödik.

Jó lenne egy kis csend, de most ez van, ez a zúgás,  kívül, belül, leülünk és nézzük, hogy kergeti az Éj a Nappalt.  

Aztán már csak a Holdat bámuljuk a csillagos ég alatt és megbeszéljük az életünket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése