2013. február 24., vasárnap

Egy kalandos hely: Rózsika-forrás

Solymár határában indul az út a Rózsika-forráson keresztül a solymári várig. Kacskaringós erdei patak, a - Paprika-patak - mellett vezet az út, mely télen-nyáron rengeteg szépséget rejt. Kisgyerekekkel kész kalandtúra! Emlékszem, amikor gyermekeim 3-10 évesek voltak, minden évszakban ellátogattunk ide, és mindig valamilyen felfedezni való izgalmas esemény várt minket. A legnagyobb vonzerő persze a patak, mely hol lassú hömpölygésével, hol sebes folyásával incselkedik a gyerekekkel. Vízesései, kis tavakká duzzadó részei ellenállhatatlanul vonzzák a gyerekeket télen nyáron. Ha ide megyünk, ne felejtsünk el váltóruhát vinni magunkkal!

Tegnapelőtt 20 cm hó hullott. Tegnap egész nap zuhogott.  Ma reggelre végre elállt az eső. Mi is lehetne jobb, mint ellátogatni a már említett patakhoz, és végigtapicskálni a sárban, egész a várig! Honnan is jöhetett ez a botor ötletem, bizonyára minden csupa sár, a fákról csöpög a víz, kellemesebb lenne továbbra is a meleg szobában ágyban fekve tölteni a napot. Lehet, hogy a régi idők utáni nosztalgia, vagy csak a kutyám nyüszítése tette, de már húztam is csizmám, és irány a terep. Természetesen a fényképezőgépem sem maradhat otthon, de most viszek magammal állványt is, a fényviszonyok és a téma mindenképpen megkövetelik. Még úgysem használtam soha, pedig már 4 éve megvan!  Kutyám boldog farkcsóválással díjazta döntésemet, pedig még nem is sejtette, micsoda remek szórakozás vár rá.

Mikor megérkeztem, ez a látvány fogadott:
Hm. Szerencsére itt nem olvadt el a hó teljesen, így nem leszünk nyakig sárosak, örvendeztem. 
Kutyám azonnal megbocsátotta a reggeli lustálkodásomat, vad irammal birtokba vette az erdőt ... és a pocsolyákat :).
A hóba kis rögtönzött erecskék vágtak sárcsatornákat.



Sár és hó különös kavalkádja vett körül mindenhol. A fákról vízcseppek lógtak hótakaró helyett, törzsüket sok helyen zuzmó borította. Mégis mindenhol érezni, hogy ez már nem tarthat soká.

A barkák a tavasz ígéretével kecsegtetnek.

Az út gyakran a patak fölött vezet, barátságos hidakon át.  Hamarosan elértük az első vízesés tetejét. A vízesés alja két oldalról közelíthető meg. Jó idő esetén. Ez most mondanom sem kell, nem az a helyzet volt. Az egyik oldal csaknem függőleges hegyoldal, ahol még száraz időben sem egyszerű le, illetve feljutni. Ebben a sárban meg sem kíséreltem. A másik lehetőség, hogy átkelek  a patakon és a másik oldalon a csúszós sziklákon mászok le a vízesés kis tóvá szélesedő partjáig. Ez az út csábítóbbnak tűnt, annak ellenére, hogy bokáig a vízben álltam, de végül két lépéssel a másik partra jutottam. Előtte azonban felállítottam az állványomat, ráügyeskedtem a gépet, némi beállítás... Sikerült is némi próbálkozás után ezt a képet összehoznom.


Majd állvány összecsuk, elpakol, hátamra vesz. A mászáshoz mindkét kezemre szükségem lesz. Érdemes volt lemászni!  Újra állványállítás, szerelés, megfelelő hely kiválasztása, beállítások, stb. Közben kutyám teljes extázisban tombolt, szaladgált az állvány lába körül,  ugrált a vízben, ami nyáron sem több 12 foknál.


Gondolom feltolultak benne az emlékek, mit művelt itt egykor, most is hozta a botot, és kérte, hogy dobáljam neki. Megcéloztam vele a hegyoldalt, hadd melegedjen ki a fürdés után. Visszafele szaladnia sem kellett, sárcsúzdán érkezett. Arra hát nincs visszaút. Mit volt mit tenni, a patak partján kell tovább haladni. Nyáron olyan sűrű az aljnövényzet, hogy ez lehetetlen vállalkozás lett volna, most szerencsére könnyel el lehetett jutni a következő állomásig, mely egykor - állítólag - a helybéliek fürdőhelyeként szolgált. 



Sajnos itt észrevettem, hogy elkövetem a lehető legamatőrebb hibát: Nem töltöttem fel az aksit, és most jelzett a gép, hogy nemsokára elfogy belőle az energia. Kissé bosszús lettem, szidtam magam, mint a bokrot. Azért úgy számoltam néhány képre való tartlék még van, úgyhogy majd csínján bánok a pixelekkel, beosztom.
Innen már könnyen visszajutottam az útra, mely enyhén emelkedett, és ehhez a különös kavicsos-sziklás képződményhez vezetett. Mindig nagy kihívás volt a gyerekek számára, hogy feljussanak a sárga sziklatömb tetejére. Számomra pedig az, hogy ezt az anyagot a nadrágjukból maradéktalanul eltávolítsam. 



Ezen a helyen a patak mély szakadékot vájt a földbe, úgy kanyarog tovább.
Megérkeztünk a Rózsika forráshoz. Valamikor a forrásból előtörő vizet kannákban hordtuk haza. Ma már fertőzött a vize, emberi fogyasztásra nem alkalmas :(.
Az utat időnként kidőlt fák teszik vadregényessé.
A patak elér végül egy kis tisztáshoz, itt lenyugodva megpihen, és néhány kanyar után folytatja útját a vár felé.
Egy pillantást vetettem a tisztásra a fákon ülő vízcseppek fátylán át, és indultam vissza az autóhoz, mivel a gépem aksija végkép bemondta az unalmast, nem akart tovább dolgozni. A legjobbkor, mert mire visszaértem újra szakadni kezdett -  az enyhet most ugyan nem hozó - eső.



















1 megjegyzés:

  1. Kedves Kati! Most nemcsak a képeket néztem, hanem a szöveget is elolvastam. Az általad készített képsorozat jó példa lesz az újságíró hallgatóknak, a fotóesszé témához. Gratulálok! Üdvözlettel: Tasi

    VálaszTörlés