A nap egyre forróbban sütött, az éjszakák pedig alaposan megrövidültek. A kétlábúak még késő este is a part körül ődöngtek. A nyitottabb szakaszokon a horgászok néma szoborrá meredve lesték a vizet, a fák között gyerekek szaladgáltak, és hangos csapkodással gázoltak a sekélyesbe.
Egy szép napon azonban minden más lett. Megszülettek a kölykök. Hódanyó mostantól egy tapodtat sem mozdulhatott el a Folyami Odútól, nem hagyhatta magukra a parányi, selymes szőrű apróságokat.
– Mi ez a nagy ricsaj odakint? – ébredezett Szuszka.
– A kétlábúak gyerekei kiabálnak – felelte Cserke, aki persze már tett egy kört odakint.
– Kimerészkedtél?! – kerekedett el Szuszka szeme. - Tudod, hogy most jobban kell vigyáznunk. Itt vannak a kicsik. Nem lenne jó, ha ránk találnának.
– Óvatos voltam. A vízbe dőlt törzsek alatt úsztam. Onnan figyeltem őket. Képzeld, még a folyóba is beszaladgálnak, egészen felkavarják a vizet!
– Fogalmuk sincs, hogy kell viselkedni. – csóválta a fejét Szuszka.
– A parton hosszú botokkal üldögélnek. Nem mozdulnak sokat, de én azért mindig mélyre bukva úszom előttük. Olyan viccesen néznek ki onnan lentről! – toppant be Murmi.
– Mutassátok gyorsan a kicsiket! – rontott be Gurmi is lihegve. - Aztán menjünk enni, oylan éhes vagyok, hogy mindjárt az Odút falom fel.
Mind az újszülött kölykök köré gyűltek. Murmi még az orrával is megbögdöste őket kicsit. Szuszka szeretetteljesen szuszogott a fülükbe.
– Milyen aprók... Nehéz elhinni, hogy egyszer ők is olyan nagy és erős hódok lesznek, mint mi! Ma én maradok anyával, és vigyázunk a kicsikre – jelentette ki Szuszka. – Ti menjetek nyugodtan.
Hódnagy kérdőn nézett Hódanyóra, Hódanyó pedig biccentett.
– Menjetek csak, majd később, ha visszajössz, én is úszom egy rövidet. Még olyan sokat szopiznak, nem maradhatok el sokáig.
Szuszka és Hódanyó így ketten maradtak az apróságokkal. Miután elcsendesedett az ártéri erdő, kimerészkedtek a lak melletti kis öbölbe. Tettek néhány kört, de nem láttak semmi gyanúsat.
– Mmmm, milyen fenséges, friss illatokat hoz a szél! Ott, ni, azok a zsenge fűzfalevelek! Felkapaszkodom érte... – határozta el magát Szuszka. Úgy is lett. Ügyesen egyensúlyozott egy vízbe dőlt törzsön, és hamarosan már elégedetten ropogtatta az ízletes zöldet.
Hódanyó eközben a meredek partoldalon kapaszkodott ki. Nagyokat harapott a part menti növényzetből. Később Szuszka is mellételepedett.
Békésen legelésztek, amikor léptek alatt zörrent meg az ösvényen a száraz levél. Szuszka behúzódott egy kidőlt fatörzs alá. Mozdulatlanná merevedtek, hallgatóztak, tágra nyílt orrcimpákkal szagolva a levegőt.
Vajon megismétlődik a zaj?
Ekkor egy gally reccsent. Ennek a fele se tréfa! Jobb lesz a víz felé venni az irányt!
Döccenő léptekkel siettek a folyó felé, majd nesztelenül csusszantak a vízbe. Mire a kétlábú odaért, már csak a hűlt helyüket találta. Szerencsére hamar továbbsétált, így nemsokára újra úszkálhattak az öbölben.
– Jobb lesz, ha még egy kicsit nem mászunk vissza a partra – jegyezte meg Hódanyó. – Gyere, megigazítom kicsit a bundádat.
A két hód egymás szőrének ápolásába feledkezett.
A hódlak felől nyöszörgő hangok jelezték, hogy a kicsik felébredtek. Hódanyó halkan a vízbe merült, és eltűnt a Folyami Odú bejáratában, hogy megetesse kölykeit.
Előző rész | Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése