Vasárnap végre olyan volt az idő, hogy a legszomorúbb ember is táncra perdül, ha végigsétál egy virágos erdőben!
A nap ragyogóan sütött, átvilágított a nyiladozó rügyeken, ezüstösen csillogtatta a fák finom ágait, a friss zöld levelek, a sárgában, lilában, kékben, fehérben pompázó virágszirmokon átsütő fény, mintha csak egy templom ólomüveg ablakai lennének.
Csillogó vizű patak csörgedezett a fák göcsörtös gyökerei között. A tisztásokon és a víz partján gyermekek kacarásztak, nagyobbacska fiúk számháborúztak.
A szurdok számtalan barlangjában még meglátszott a leheletünk, sőt a Hétlyuk-zsomboly alján még havat is láttunk.
A hegytetőről, a kopasz fák között még látni az erdő alját, a délutáni nap hosszú árnyékokat vet a földre. Ettől aztán valahogy olyan, mintha ceruzával rajzolták volna a tájat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése