Az éjszakák olyan hosszúra nyúltak, hogy a hódok már szinte nem is látták a napot. A partra döntött fák csonkjairól lehántott kéreg helye még éjszaka is sárgás-vöröses fényben világított.
A hold már régóta megkezdte égi útját, mire a hódok kidugták orrukat az odujukból, és beleszimatoltak a levegőbe.
– Ma merre megyünk? – érdeklődött kíváncsian Cserke.
– Az a kérdés, mit fogunk enni? – jegyezte meg lényegretörően Gurmi. – Remélem, nem megint fűzfakérget!
– Mi a bajod a fűzfával? – kérdezte Murmi. – Az a legfinomabb!
– Tényleg finom, de minden nap azt esszük. Nem unod még? – vágott vissza Gurmi, miközben beleszimatolt a levegőbe. – Érzitek ezt a szagot? Ez nem fűzfa! Ez valami más! Nézzük meg!
Elszántan elindult a szárazföld belseje felé, amikor Murmi utána kiáltott:
– Arra nem mehetsz, ott járnak a kétlábúak! Nem mehetünk át a Nagy Úton! Emlékszel,a mikor onnan rontott ránk egy négylábú? Egész a vízig kergetett, bár ott sikerült elijesztenem a farkcsapásaimmal.
A Nagy Út a part menti erdősávot és a telepített erdőt elválasztó széles út volt, ahol napközben élénk volt a forgalom. Horgászok, biciklisták és egyéb sétáló kétlábúak járták. A hódok rendszerint elkerülték, de Gurmi most nem bírt magával.
– Nem jár erre ilyenkor senki! Ne reszkess már folyton! – szólt vissza bátyjának, és határozottan megindult át az úton.
Murmi azonban nem tartott vele, ám Cserke izgatottan követte a nagy tesót, és hamarosan a nyarasban találták magukat. Fiatal nyárfák sorakoztak ott szép rendben, a törzsük nem volt vastagabb, mint egy jól megtermett hód dereka. Csillogó szemmel álltak neki a rágásnak, s csakhamar két fa is kidőlt.
– Egész jó – csámcsogott Gurmi.
– Nem olyan finom, mint a fűz, de azért jól rágható. Könnyebben siklik benne a fogunk – ropogtatott elégedetten Cserke is.
Hangos falatozásukra végül felfigyelt Hódanyó a parton. Gyanakodva kérdezte:
– Látta valaki Cserkét? Folyton elkódorog!
– Gurmival mentek a nyárfásba – vallotta be Murmi.
Erre Hódnagy is felkapta a fejét.
– Mondtam, hogy arra veszélyes! És van itt elég ennivaló. Ne aggódj, szívem, megkeresem őket!
Elindult a hang irányába. Hamarosan rátalált a két elmélyülten falatozó lurkóra.
– Cserke, mit keresel itt? Gurmi, neked lehetne annyi eszed, hogy jobban vigyázol a kistesódra!
– Ah, apa, ne haragudj ránk, de már annyira untuk a füzeket! Inkább harapj te is együtt velünk!
– Jó, együnk közösen – szaglászott körbe Hódnagy is –, de aztán indulás! Mindjárt pirkad, és anyátok aggódik miattatok.
Mire visszaértek a partra, vörösleni kezdett az ég alja. A víz szélén letelepedtek, tisztítani kezdték bundájukat. Cserke még a fogát is kivillantotta Gurmi felé:
- Nézd, milyen nagy és erős? Ezzel mindent el tudok rágni!
- Igazi hódfogak! - dicsérte meg Gurmi és csendesen beleereszkedett a vízbe.
Hamarosan Cserke és Hódnagy is csatlakoztak hozzá, megkeresték az odú bejáratát a víz alatt, és Hódanyó mellé gömbölyödtek. Ám mielőtt elaludtak volna, Hódanyó még megbökdöste picit Gurmi fejét:
- Gurmi, drága gyerekem, jó dolog új dolgokat felfedezni, kalandozni. Cserke azért ment veled, mert bízott abban, hogy te vigyázol rá.
- Megértettem, anya - nyöszörgte Gurmi, aztán mély álomba merültek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése