Szobra a 9 órás vonattal érkeztem, s azt gondoltam, a Márianosztráig vezető kerékpárúton kényelmesen letekerem majd az aznapra tervezett 30 kilométeremből az első négyet. Tévedtem. A nap melegen sütött, az út napraforgó táblák mellett vezetett, de a legnagyobb nehézség mégis az volt, hogy fekete kaviccsal volt felszórva, folyamatosan emelkedett, s minél messzebbre jutottam, annál kevésbé volt beletaposva a talajba. Dobálta a bringa kerekét, sokszor egy helyben pörgött a kerék, így már itt az út elején kénytelen voltam tolni. No de sebaj, majd az erdőben!
Szinte hihetetlenül zöld tisztás kandikált ki a fák közül. Lám, lám, mit tesz az erdő! Ha van...
Ezután leállítottam a bringát és tettem egy gyalogos kitérőt Zuvár felé. Megtekintettem a még ma is jól kivehető kettős földsáncot/árkot és a sziklákat, melyeket a XIII. században épült vár maradványainak képzeltem, majd a Nagy Galla felé vettem az irányt.
Az erdőt mindenhol barna avar fedi. Ez nem őszi avar, bármennyire is tele van most ezzel a média. A fák nem őszülnek, hanem megégnek, elhullajtják leveleiket, hogy leállítsák a párologtatást.
Végig Petőfi "Itt van az ősz" c. verse járt a fejemben. Az bizony nem erről szólt. Itt nincs "csendes levetkezés", hangosan zörgött az avar a lépteim alatt.
Ilyen egy normális nyár végi avarszőnyeg:
A Galla-tisztás fájára sem "mosolyogva nézett a szelíd nap sugara", hanem szárazra égette a tűző nap a fát. Döbbenetes volt látni, hogy a facsoport déli oldala barna színű, az északi pedig, amelyik megbújt a másik árnyékában, egész vidáman zöldellt, csakúgy, mint a növényzet a tövében.
A tisztásról egész közel látszódott a Nagy Galla csúcsa. De ez ne tévesszen meg senkit. A csúcsra meredek, csúszós-gurulós ösvény vezet.
Ücsörögtem kicsit, töprengtem, hogy vajon mitől függ, hogy melyik fák égnek meg, és melyek nem? Mikroklíma, vagy számít, hogy milyen fajta? A hegytető tele volt ecetfával, úgy tűnt, ezek pl. jól bírják a tűző napot és a hosszan tartó szárazságot. Kár, hogy invazív.
A csúcson még ugrottam egyet felfelé, hogy meglegyen a kerek 480 m tengerszint feletti magasság, majd elindultam lefelé. A hegyről levezető erdészeti utat benőtte a fű, így a jelzett turistaúton ereszkedtem le. Szép lassan toltam a vasparipámat, lelki szemeim előtt az Ipoly hűs vizében való merülés képe lebegett. Az út nem kifejezetten kerékpárra volt méretezve, háromszor is át kellett emelni kidőlt fatörzseken a bringát. Cserébe nagyon szép, árnyas, izgalmas patak vájta völgyben haladtam.
Kb. 2 km ereszkedés után értem Letkésre, ahol végre egy kútnál feltöltöttem kimerült vízkészleteimet, lemosakodtam kicsit, és elindultam a folyó irányába.
Az Ipoly maga volt a Paradicsom! Gyönyörű zöld, buja növényzet vette körül a folyót, a víz felszínét félig benőtték a vízi növények, a lassan áramló víz pedig hínár szárakat tekert a lábam köré, miközben derékig merültem a vízbe. Csak álltam, és élveztem, hogy lehűlök, a ragacsos izzadtság alól felszabaduló bőröm újra lélegzik, a vörösbe játszó arcom lassan visszanyeri rendes színét, és a fejem sem akar már szétdurranni a hőségtől. Megállt az idő, nem akaródzott tovább indulni.
Aztán mégis újra nyeregbe pattantam, s a gát mellett tekertem. Előttem a Galla csúcsai magasodtak, mellettem az ártér virágai és gyepe zöldellt. Micsoda kontraszt az erdei és a folyóparti környezet!
Itt tavaly még bivalyok legelésztek. Most teljesen lebontották a kerítést, a dagonyák kiszáradva, bivalyoknak se híre, se hamva. Így viszont nem kellett kimennem az országútra, továbbra is a folyó mellett haladhattam.
El sem tudom képzelni, ezek a vízitúrázók hogy jutottak el ide, és hogy jutnak majd el a Dunáig.
Sok helyen láttam kócsagot és vörös gémet felrebbenni, a töltés mellett pedig búbos bankát is megfigyeltem.
Végül Ipolydamásdnál meglettek a bivalyok is. Hatalmas szivattyúval töltötték fel folyóból a dagonyázó helyüket vízzel. Békésen fotóztam őket, ami többüknél kiverte a biztosítékot és fújtatva, leszegett fejjel indultak meg felém. Villanypásztor ide, vagy oda, én bizony sürgősen továbbálltam.
Annál is inkább, mert már erősen esteledett, s még el akartam érni a 18:40-es vonatot Szobon. Innen már azonban szépen kiépített kerékpárúton tekerhettem az utolsó 4 kilométert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése