Szigetcsúcs

Mi lenne, ha ma a Szigetcsúcson aludnánk? Miért? Mit miért? Hát mert ezért! Meg miért is ne? Hogy jutunk oda? Hogyhogy hogy? Hát bringával!

Bepakolunk, átvergődünk a városon, türelmesen állunk a piros lámpáknál, kerülgetjük a kerékpárúton bandukoló gyalogosakat, szétrázatjuk magunkat Óbuda Fő terének macskakövein. 

Elérjük a Római-partot, ahol így csütörtök délelőtt még nem sok ember lófrál, bár a sütödék készenlétben várják az esti rohamot. Bicajos társaság azonban annál több van. Egy szembe jövő csapat még drukkol is, hogy "hajrá!", integetnek, nagyon örülnek nekünk.  Mi meg előzgetünk, előzgetnek minket is oda-vissza, hol mi megyünk lassabban, hol a másik csapat. Aztán inkább beállunk a sorba. 

A társaság egyik tagja szelfibottal felszerelkezve teker mindig előre, majd az út szélén guggolva, idegesítő vigyorral a fején  videózza az elvonuló társaságot. 

Végül Lupánál leválnak. 

Csend lett és nyugalom. Ezt az árnyas ártéri erdőben vezető kerékpárutat nagyon szeretem. Kíváncsian keresem az út menti fákra tapasztott agyagfejeket, a Római-parti "Kőkert" alkotásait. Látok is néhányat, legalábbis, ami megmaradt belőlük. Az egyik mellett tartunk is egy kis pihenőt és letérünk a partra, csobbanni egyet a hűs vízben. 

A parton álló vízmosta gyökerű füzet fotóztam már tavaly, akkor közvetlen a víz szélén állt, most több  10 métert tudunk még sétálni a vízig. 

 

Innen a felújított kerékpárúton haladunk Szentendréig, amin kellemesen lehet tekerni, bár én a régi, göröngyös, fák között haladót jobban szeretem. Na majd visszafelé!

Szentendre korzóját elhagyva belebotlunk a retro hangulatú GofriZóna kifőzdébe, ahol kiváló gofrit eszünk, szentendrei viszonylatban nem is túl drágán. Közben kellemesen elbeszélgetünk egy francia fiatalemberrel (angolul), aki Bulgáriából érkezett kerékpárral ide. Mindent tudni akar rólunk: miért bicajozunk, hova tartunk, hol lakunk, mivel foglalkozunk, hol fogunk aludni, stb. Kiderült, életvitelszerűen járja a világot kerékpárral, többnyire sátorban alszik és alkalmi munkákból tartja fent magát. 

 

Energiával telten haladunk tovább egész Leányfaluig. A falu végén azonban a kerékpárút rávezet a 11-es főútra, így Tahiig az autók mellett tekerünk. A híd lábánál alig negyed órát várunk az ötletszerűen csatlakozó  tesómra. Ha előre megbeszéltük volna az időpontot, sem tudtuk volna pontosabban belőni a találkozót!

Együtt tekerünk át a hídon, és haladunk Kisoroszi felé a kellemes, késő délutáni napsütésben. 

Közben tesóm rájön, hogy 7 órakor online értekezlete lesz, így mire a partra érünk, már telefonnal a fülén bonyolítja a tárgyalást, miközben másik kezével  cipőjét húzza le, aztán együtt sétálunk a vízbe. 

Sátrat állítunk, és part menti sétára indulunk. 

A Szigetcsúcs meglepett. Pedig ilyesmit vártam, mégis rácsodálkozok. Azt tudtam, hogy itt van lehetőség vadkempingezésre, és sokan éjszakáznak itt nyáridőn, tábort vernek, fürdenek a Dunában. Azt nem tudtam, hogy ezt mennyien teszik szinte életvitel szerűen. 

Valóságos sátortáborok bújnak meg a fák között. Egy-egy táborhelyen 2-4 hatalmas sátor áll, simán fel lehet benne állni, van két hálóhelyes is, előtte kifeszíthető ponyva, alatta kempingszékek, asztal.  Van olyan étkező kialakítva, ami szúnyoghálóval vettek körbe. Szemmel láthatóan nem csak pár napra ugrottak ki ide.  Fák között nyugágyakban  szendergő felnőttek pihenik fáradalmaikat,    függőágyakban hancúrozó gyerekcsapat vezeti le energiáit. Van fáról lelógó  20 méteres kötélre kötött hinta, vízben tapicskoló, és kidőlt fákra kapaszkodó gyerekek.  Érkeznek ide bringával, autóval és motorcsónakkal, léghajóval, vagy kenuval is. Sokan vannak a területen, mégsem érződik a tömeg. 

Naplemente után aztán mindenfelé tüzek gyúlnak, zene szól, az egésznek nagyon jó hangulata van.

A táborozáshoz egyébként - a bejáratnál lévő tájékoztatási tábla szerint - területfoglalási engedély szükséges, amit fogalmam sincs, hol lehet beszerezni. Próbáltuk a parkoló melletti étteremben, de ott nem találtunk erre vonatkozó kiírást.  

Sárga gévagomba az elszórt zsebkendők szomszédságában. 

Egyetlen hátulütője ennek a vadkempingezős formának: bár a területen több helyen is van wc kialakítva, de a jelekből úgy tűnik, nem mindenki jut el odáig. Sok helyen láttam elszórva a fák között papírzsebkendő, és egyéb maradványokat, pedig az ártéri erdő is gyönyörű, kár összepiszkítani!

Hajnalban két sirály hangjára ébredek. Jó nagy zsivajt csapnak.  Sétára indulok a parton. 

Az esti nyüzsgésből nem látszik semmi, a fák között néma csend honol.  A Szentendrei-Duna-ágban a víz nyugodt, csaknem tükörsima. 

Először, 6 óra körül egy futó halad el mellettem. Aztán valaki kijön a sátorból, úszik és megfürdik a Dunában.  A víz hamar megnyugszik még utána, újra lebeg a vízen a szembe part. 

7 óra tájékán megjelennek a kutyások, sétáltatják kedvenc ebeiket. Becsületükre legyen mondva, mindegyik összeszedi a kutyapiszkot a jószág után. 

Nagy utasszállító hajók verte hullámok hatolnak be a partra, méteres pocsolyákat hagyva a sóderes mélyedésekben. A víztükör megduplázza a Dunakanyar látványát. A szemközti  csúcson a Visegrádi vár. 

Lassan ébredeznek a népek, néhányan megjelennek a sátor előtt. Emitt a táborhely előtt gondosan kialakított tűzrakó hely körül rendben áll a felvágott tűzifa. A két 8 éves forma fiú szakértelemmel gyújt tüzet, melegítik a reggelit. Csend van és nyugalom. Főleg a nagy Duna felöli ágon. A visegrádi oldal zajosabb, a 11-es út forgalmának zaját nem fogja fel széles  erdősáv.  

A pecások kényelmes nyugágyból felügyelik a halak mozgását. 9 körül a nyugati oldalt is megtölti a napfény, az árnyék egyre beljebb húzódik a parton. 

Reggelizünk, fürdünk a Dunában és napozunk. 

10 körül sátrat bontunk. Sétálunk még egyet a csúcson: egyre nagyobb az élet,  anyukák küzdenek a babakocsikkal a süppedő sóderon, apukák figyelik árgus szemekkel a bokáig érő vízben rohangáló gyerekeket. Megbámulom a kerékpárral érkező idős párokat: remélem 20 év múlva is eltekerek majd ide. 

Aztán visszaindulunk. Kisoroszi kedves kis házai megállítanak egy-egy fotó erejéig. 

Tahinál megebédelünk, majd a legnagyobb hőségben Dunabogdány felé indulunk. 

Újra a forgalmas 11-es úton teszünk meg szűk egy kilométert, amikor ráhajtunk a remek, védett kerékpárútra, ahonnan pár méter múlva a reptér mellett kanyarodunk le a Kecske-zátony felé. Kiégett napraforgó mező mellett visz az út. 

Vízhiánytól szenvedő napraforgó mező, pár lépésnyire a Dunától. 

Kecskerágó kis ágai teljesen kiszáradtak, de a Dunában kellemesen hideg vízben hűtjük le magunkat. 

Elnézzük, hogy küzdenek meg a motorcsónakok az alacsony vízállással, az egyik megfeneklik, térdig gázol a vízben a tulaj, míg kitolja a zátonyról a hajóját. Aztán új lendületet vesz, és pár méterrel odébb végül sikerrel tovaszáguld. 

Kecskerágó kis ágai csont szárazak voltak.

4 órára jár az idő, mire újra útra kelünk. Megküzdünk a 11-es forgalmával, bosszankodom, amikor alig 40 centire húznak el az autók mellettem, inkább a járdán haladok, ahol 10 méterenként villanyoszlop áll az út közepén. Óvatosan kerülgetem, egyensúlyozok a megrakott bringával. 

Végül újra Leányfalu biztonságos kerékpárútján tekerünk. Megállunk egy palacsintára, feltölteni  erőtartalékainkat. 

Hamar elhagyjuk Szentendrét, az ötösnél újra fürdünk egyet, majd úgy döntünk, nem alszunk itt, hazatekerünk. A Rómain hatalmas a tömeg. Végül találunk egy helyet, ahol le is tudunk ülni harapni valamit. Csaknem ránk sötétedig, mire tovább indulunk. Lassan haladunk, elfáradtunk. 

Mantrázom magamban a mérföldköveket: nemsokára Óbuda macskakövei, aztán Margit híd... stb. Ha lassan is, de fogynak a kilométerek, már csak fél óra hazáig, már csak 10 perc. Sötét este lett mire hazaértünk, de nagyon jó és tartalmas két napunk volt! 

Végig ettük és fotóztuk a Dunakanyart!