Nagybörzsöny - takaros kis középkori falu a Börzsöny szélén

Nagybörzsönybe az egyetlen ide vezető országúton kerékpárral érkeztem, egy viszonylag hosszú és közepesen meredek kaptató leküzdése után. 

Az első ami a szemembe ötlött a csodás börzsönyi hegyek lábai között megbúvó kis tó, valamint közvetlen a falu szélén álló vörösesszürke trachit kváderkövekből épült Szent István templom. A  hatalmas árnyas fák mögül csak a nyugati homlokzathoz kapcsolódó torony látszik ki, békésen  figyeli az úton érkező vándorokat.  
Már tudtam, hogy érdemes volt felküzdeni magam idáig, pedig a település többi részét még nem is láttam!

A templom szentélyét a hátsó, félkörív alapú résznél találhatjuk. A félkörív tetjén lévő díszítés 19 bajuszos  tatár fejet ábrázol.  20 fejnek van kialakítva ív, viszont csak 19 fejet faragtak az ívsorba.
 A fejek a faluba betörő és legyőzött tatárokat szimbolizálják, elrettentésül is a tatároknak, hogy hasonló eset ne következzék be újra. A támadásban megmenekült egyetlen bajuszos barbárnak meghagyták a helyet az ívsor végén, ha esetleg visszatérne.

A templom a XIII. század első felében  román stílusban épült, hagyományosan, az akkori templomépítési szokásoknak megfelelően, kelet-nyugati tájolású (keletelt). 

A templomot körülvevő kerítőfalat valószínűleg később, a XV. században építették. 

A templomot elhagyva végiggurultam a főutcán, és egyre inkább elvarázsolt a település hangulata. Barátságos, szépen díszített  sváb parasztházak sorakoznak az utcák mellett. A falu neve az Árpád-korban Bersen, ill. Belsun volt. A 12. században német bányászok érkeztek ide, gazdag bányatelepülés volt, aranyat, ezüstöt, vasércet és ólmot bányásztak. A török korban sem néptelenedett el. 1700 után német telepesek érkeztek ide, ekkor Deutsch-Pilsen néven illették. Mai nevét 1908-ban kapta. 

A falu főterén áll a Stelázsi, mely piacként és galériaként is szolgál. 

A Szent István templomot elhagyva szinte azonnal a XVII-XIX. században épült  pincesorhoz jutunk. A pincesor girbe-gurba utcáin álló épületek egyaránt szolgálnak lakóházként, pinceként és présházként is. 

A pincesor minden épülete egyedi, jellegzetes, az egész mégis egységes képet mutat. Habár manapág eredeti funkciójukat elvesztették, úgy tűnik a tulajdonosok számára mégis fontos, hogy az épületek jó állapotban fennmaradjanak. 

A főtértől pár száz méterre található az Antal-féle vízimalom. A malmot az 1847-es nagy tűzvész után építették, a szomszédságában álló evangelikus templommal egy időben. A rossz nyelvek szerint, mintegy "fusiban" a templomon dolgozó emberek naponta egy-két órát a malom építésére fordítottak. Az 1700-as évek végére 4 malom is működött a községben. A malmokat a Börzsöny patak táplálta, mely akkoriban még ezek szerint bőséges vízhozammal rendelkezett. Az idegenvezető elmondása szerint 2013-ban még a patakban volt annyi víz, hogy a malom múzeum látogatói számára látványőrlést és ezzel egybekötött kenyérsütést szervezzenek, azóta azonban a melegedő telek és aszályos nyarak miatt ez a lehetőség is megszűnt. A képen látható malomkerekek működőképesek, csak arra várnak, hogy a közeli duzzasztóban összegyűljön annyi víz, hogy a malomárok felé vezetve beindíthatóak legyen a felülcsapott malomkerekek. 
A malomban kezdetben hagyományosan kövek között őrölték a búzát, ám az 1930-as években beépítésre kerültek Ganz Ábrahám által feltalált hengeresszékek, melyekkel fehérlisztet lehetett előállítani. 
Az államosítás után az állam már nem tartotta kifizetődőnek a malom működtetését, hiszen az iparosodás következtében nagyüzemben tudtak lisztet előállítani, így a környék malmai lassan az enyészeté lettek. Még szerencse, hogy ez a malom jó állapotban fennmaradt és remek gazdára akadt idegenvezetőnk személyében. Mindenképp érdemes végighallgatni történeteit!