Jövőtlenül

Tombol a tavasz. Új reménnyel növi körül az évszázados fák alját. A ragyogó kék ég a megújulás ígéretével kukkant be a patakokba, a fák lombjai közé. Meleg szellő, madárcsicsergés veszi körbe még a legsötétebb szurdokokat is. 

A tavalyi levelek elporladnak a frissen előbújó élet között. Egykoron zöldek voltak, rugalmasak, lüktetett bennük az élet, pórusaikon keresztül ki meg be lépett az  az oxigén-szén-dioxid, majd cukorrá alakulva őrült erővel száguldott tovább a fa gyökerei felé. Aztán elsárgultak, földre hulltak, recsegtek, ropogtak a lábunk alatt, színüket vesztve sárosan cuppogtak, jegesre fagytak, bepöndörödtek, összezsugorodtak. Megrágták a bogarak, elrohadtak a hó alatt, felfalták a levélevő atkák. 

Ez a kettő valahogy mégis itt maradt. 

Egymásba karolva úsznak a tavaszi szerelemben. 

Vajon miben reménykednek? 

Koponyák

Az erdőt járván néha  a természet a maga természetes egyszerűségében, festői megvilágításban dobja elénk az élet eme óhatatlan velejáróját.

Most élsz!

4 éve jártam először a Beliczay-szigeten. Akkor teljesen magával ragadott a sziget közepén végighúzódó időszakos patakmeder, melybe elhalt, kiszáradt nyárfák sorakoztak.  Akkor még a régi bridge gépemmel fotóztam, s amikor megkaptam az új gépemet, azt terveztem, hogy az alábbi képet elkészítem majd újra.

Azóta számtalanszor jártam a szigeten, hol a kiszáradt mederben álló fákat, hol a jeges vízben tükröződő törzseket, hol a sejtelmes ködben úszó  erdőt fotóztam. Mindig különleges volt valamilyen formában.  De sosem volt ugyanilyen. Vagy nem volt víz a mederben májusban, vagy akkora árvíz volt, hogy nem tudtam megközelíteni a helyszínt, vagy éppen nem virágzott a nyárfa, vagy nem sütött a nap. 

Minden hónapban nyomon követhettem, ahogy a pusztuló fák egyre ritkulnak, szorgos emberi kezek vágják ki a veszélyessé vált törzseket. 

Végül ma rájöttem, hogy már soha többé nem fogom elkészíteni ezt a képet.
Csaknem pontosan 4 évvel a fenti kép után így néz ki a helyszín, csaknem ugyanebből a pozícióból.  A medret benőtte a nád, sás és a gyékény, a fák pedig eltűntek.

Mindennel így van az életben. Akkor kell örülni, vagy szomorkodni, akkor kell megélni a pillanatot, amikor ott van. Ha nem éljük meg életünk minden egyes percét, azt fogjuk észrevenni, hogy az élet elszaladt mellettünk.

 

Ami éppen most történik velünk, az az életünk.  Mindegy, hogy jó, vagy rossz. A mi életünk. Meg kell ragadni a pillanatot. Semmi nem örök. A jó sem és a rossz sem. Mindenből valami új fakad.

A kipusztult fák melletti földsávra új fákat telepítettek. Háttérben a még megmaradt néhány régi nyárfa.

Az életben egy biztos van: a változás.

A fák 2018 szeptemberében:

Elmúlás