A patak csendesen csörgedező hangja tölti be az amúgy nedvesen néma tájat.
Emitt a víz sziklákon át zúdul, amott gallyakat kerülgetve tekeredik. A hullámok halkan pattannak vissza a partról, a nagyobb sziklát kerülve örvényként kavarog, de ezek csak röpke pillanatok. A folyócska többnyire sima, szinte nem is rezdül. A felszínére hulló falevelek lomhán sodródnak, alig látszik a mozgásuk.
Egy helyen azonban fura buborékokat vet a víz. Átkelek a patakból kimagasló sziklák hegyén és megállok a pukkanó, gömbölyödő golyóbisok felett.
Rám nevetnek.
Feléjük hajolok és visszanevetek. Mosolygok a színekre, a fénylő gömbökre. Hol megnőnek, új, apró buborékok keletkeznek, majd eltűnnek. Mind különböző színben pompázik: emitt sárga, kicsi kék, meg a szélén zöld, az pedgi barnás: karácsony van.
A közepükben hatalmas sötét folt. Nicsak, az én vagyok! - ismerek magamra. - Minden fa rám mutat! A görbült tér közrefog, a középpontban vagyok. Százszorosan tükröződöm vissza száz kicsi gömbből.
Közelebb hajolok, amott egy levél - ki tudja miért - nem tetszik nekem, kicsit arréb húzom, s abban a pillanatban a gömbök megindulnak, felszabadulva áramlik a víz a megnyíló gáton át, a buborékok kipattannak, nem vagyok már beléjük zárva, és meglepve állok: megbontottam az érzékeny harmóniát, s oda a varázs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése