Vrata-völgye. Nos igen, itt már jártam pár hónapja, de most váratlan villámlátogatásunknak köszönhetően elvihettem családom másik felét is a vízeséshez. A csapat idősebb tagjai lelkesen vágtak neki a túrának, az ifjabb generáció nem igazán értette, minek megyünk ide, amikor itt SEMMI kihívás nincs, csak fa, fa, bokor, no meg némi folyó, de se egy háromezres csúcs, se sziklamászás.
Kiderült, mégiscsak van kihívás: folyóban meg lehet mártózni, sebesen száguldó hullámok jeges csapásai fájdalmasan csípik az ember bőrét.
Elhagyva a folyót, az út erősen emelkedni kezdett, megmásztuk a nagyliheg kaptatót, miközben termetes sziklák, égig érő fenyők között haladtunk el.
Az alsó vízesés másodszorra is lenyűgözött, vigyorogva hallgattam túratársaim lelkendező kiálltásait, amint apránként felfedezik ezt a különleges természeti képződményt. Még a legfiatalabb is azt mondta: ide megérte feljönni!
Azt hittem, sima ügy lesz rábeszélni társaimat, hogy utunkat ne ugyanarra tegyük meg visszafelé, amerre jöttünk, hanem a vízesés mögött keljünk át, és a gerincen haladjunk tovább. Dani nyakatekert okfejtéssel érvelt a gerinctúra ellen, de végül úgy éreztem, másodszor nem hagyom lebeszélni magam! Addig erősködtem, míg végül mindenki bemászott a vízesés mögé.
Itt sokkal jobban permetezett a víz, mint az alsó részen, így jócskán átnedvesedtünk, de megérte!
A látvány vetekedett az alsó vízesésnál tapasztaltakkal, és hamarosan kiértünk a másik oldalon, ahol egy izgalmas, a sziklaperemen vezető ösvényen haladtunk végig.
A sziklakiszögellésekről csupán a közeli szemközti hegyet bámulhattuk.
Hamarosan elhagytuk a sziklákat, süppedő talajú fenyőerdőben ereszkedtünk lefelé.
Nagyon szép út volt, és külön öröm, hogy találtunk két nagy őzlábgombát, mozsárütő gombát, és szürke trombitagombát is. Ez utóbbi kettőt még soha nem találtam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése