Ivádi Nagy-Lyukas-kő

Pétervásárai Homokkő Formáció. Így hívják a homokkőből álló dombvidéket Borsod-Hevesi dombságban. 

Ehhez a dombvidékhez tartozik az Ivádtól a piros jelzés mentén,  alig 5 km távolságra fekvő különleges sziklaformáció is. 

Lassan andalogtunk a napsütötte homokos úton. Az előző hetek forró napjai után kellemesebb lett a hőmérséklet, de azért mégis jobban örültem volna, ha árnyékos erdei úton haladunk. Így azonban gyönyörködtünk a mellettünk elterülő üde zöld színű réteket körülvevő hegyvonulat látványában és kicsit irigyeltük a kutyát, aki egyetlen pocsolyát sem hagyott ki az úton, mindegyikbe lehűlést remélve beletrappolt, és nagyot kortyolt a sáros vízből. Pocsolya pedig volt bőven, az előző napi esőnek köszönhetően. 

Végül az egyik kanyar után jobb kéz felől megpillantottuk az első sziklás dombhátat.

A homokkő tengeri üledékes kőzet. Az évmilliók során  különböző keménységű rétegek rakódtak egymásra, melyeket a felszínre kerülve az erőzió különböző mértékben koptat. Ennek köszönhető a sziklán  képen is látható furcsa csipkézettsége. 

Folytatva utunkat a Szent-völgyben, a következő rét ökörfarkkórói már a Nagy-Lyukas-kő sziklái előtt pompáztak. 

A sziklák alatt elhaladva egy kis ösvényen tértünk le jobb kéz felé, és toronyiránt elindultunk a csúcs felé. 

Úgy látszik egykoron a tenger üledékei között egy egész cápa is megbújt, és cementálódott, megőrizve ősi formáját. 

Rövid, ámde annál meredekebb kapaszkodó után elértük a szikla lábát. Megállapítottuk, hogy itt nem tudunk felmászni, így a sziklák mellett vezető ösvényen haladtunk tovább, remélve, hogy találunk valahol alkalmas feljáratot. Megkerültük az egész sziklatömböt, mire fel tudtunk kapaszkodni a magasba egy szederbokrokkal szegélyezett ösvénynek sem igazán nevezhető csapáson. Mekkora ötlet volt 30 fokban ide jönni! Rövidnadrágos lábamat véresre karmolta a szúrós bokor, a végigfolyó sós izzadtság pedig csípte a frissen szerzett sérüléseket, de hajtott a kíváncsiság.  

A hegytetőn szép göcsörtös tölgyerdőben haladtunk tovább.

Hamarosan lejjebb ereszkedtünk, pontosan a Nagy-Lyukas-kő felett értünk ki a fák közül. 

Az elénk táruló látvány mindent megért! Meleget, tűző napot, szederindát feledve megbűvölve bámultuk a tájat. 

A szikla tetején látható mélyedés valószínű emberi kéz munkája. A peremen lévő madártollak pedig arra engedtek következtetni, hogy talán nagy vadászmadarak is szívesen étkeznek és pihennek meg ezen a magaslaton. 

Én mindensetre átmásztam az üstbe. Talán nálam bátrabbak át is tudnának sétálni a nem túl keskeny nyergen, én biztonságosabbnak ítéltem pókjárásban megtenni azt a pár métert. Jobbról és balról meredeken szakadt le a sziklafal. 

Csodás érzés volt ott ücsörögni! A látvány lenyűgöző volt, a mélység és a távolság pedig szédítő. 

A kutya nem mert utánam jönni! Úgy látszik öregszik!

Sétáltunk egyet a sziklák tetején. Úgy terveztük, kirándulunk még innen, de a hely nem eresztett. Kellemesen fújt a szél, így jó néhány órát napoztunk itt. 

Olyan volt, mintha gyerekkorom indiános könyvei elevenedtek volna meg: A magasból lestük az alattunk kanyargó utat. Néztük, ahogy a mit sem sejtő erre járók elhaladnak előttünk. 

Ide tuti visszatérek még!