Öreghegyi Pincesor

Ócsán többször jártam, az Öreghegyi Pincesorra mégis csak akkor találtam rá, amikor egyszer az M5-ös autópálya felől közelítettem meg a városkát. Ugyanis csak ebből az irányból van kitáblázva. Dabas felé elkanyarodva, kiérve a faluból egy fák közé rejtőzött tábla mutatja az utat, melyen rögtön bokáig süppedtem a homokban. (Egyébként a kék jelzés végigvezet a pincék között.)

Meresztettem a szemem: hol van itt bármi, ami hegynek nevezhető? Vagy legalább dombnak? Ilyesmit hiába is keresünk errefelé, valójában a nevet arra alapozták, hogy egykoron errefelé, kb 8-10 m-es mélységben itt hömpölygött a Duna egyik ága, és ez a hatalmas szintkülönbség alapozta meg a "hegy" elnevezést. 

A XIII. században francia premontrei szerzetesek honosították meg a szőlőtermesztést ezen a területen. Mára  már megfogyatkozott ugyan a szőlő az ócsai lejtőkön, a pincesor mégis reneszánszát éli. Rendszeres a pincék adása-vétele és új szőlősöket is telepítenek.

A környék pincéinek különös formája pedig vonzza a turistákat. Bár én egy teremtett lélekkel sem találkoztam, egy egész mező volt kinevezve parkolónak. Valamint barátságos szőlőlugas,  szilva és diófák árnyékában elhelyezett asztalok arról tanúskodtak, hogy sokan járnak ide, s egy-egy barát beszélgetés során iszogatják a  homoki szőlőn termő jóféle bort.

Az ócsai pincesornak híre van.
A komámnak de jó vörös bora van.
Ha ezt a bort mértékkel kortyolod,
Elfelejted minden búdat, bánatod.
Magyar nóta van az ócsai borban.
Apáink se tartották ezt titokban!
Eldalolták egymás kedves nótáját,
A komám megölelte a babáját.

Hogy alakultak ki ezek a furcsa, szalmakalap szerű épületek? 

Egykoron talán éppen víz után kutatva fúrtak le az itt lakók a mélybe, amikor észrevették, hogy a homokréteg alatt finom szemcsézetű, jól tapadó löszréteg húzódik. A lösztalaj részecskéinek kötődése nagy, az üledékes réteg nagyon szilárd, még csákánnyal is nehezen bontható. 

A pincék építésének mestersége apáról fiúra szállt az idők során. A pincék mind dél, délnyugati tájolásúak, egy irányba néznek.

"Szalmakalapok" védik a gádorokat az időjárás viszontagságaitól.

A munkálatok első lépéseként kivájják a pincetorkot, a gádort, mely a pince kb. 1,5-2 m széles 45 fokos szögben lefelé vezető bejárata. Itt gurították le kötelek segítségével a boroshordókat. 

A gádor, a pince lejárata. Ezt fedték a nádtetővel. A gádorban a kinti 35 fok helyett csak 25 van. Természetes légkondi!

Elérve a 4-6 m-es mélységet kialakították az anyapincét, melyből még további oldalpincék is épülhettek. Az üreget alkotó vastag, kemény lösz minden dúcolás nélkül is szilárdan áll. A  hőmérséklet télen-nyáron 6-12 fok körül van. Kutyám pincéről pincére rohant, és a hűs lejáratokban várta, míg én befejezem a fotózást a hőségben. 

A pincékből felfelé nyíló szellőzőket alakítottak ki. A szellőzők tanúsága szerint egy pince akár 6-10 méter hosszú is lehet.

A gádor felett helyezkedik el a felszínen a náddal fedett tetőszerkezet. Az első nádtetős épület a XVIII. században épült. Két végén ollóágasra szerelt szelemen gerenda tartja a tetővázat. Erre 30-40 cm vastagságban verik fel a nádkötegeket, amelyeket csaptatóval (erős farúd esetleg öntözőcső) kötnek a tetőszerkezethez. 

A zsúptető oldalainak 45 fokos szöget kell bezárniuk, így a vizet könnyeben vezeti el a nádfedél.  Érdemes megcsodálni a szép rendbe kötött, lejtősen kontyolt nádat. Mintha egy női frizura volna!

Nem győztem csodálni a gondos kézimunkát!

Az oromzatokat kovácsoltvas díszítő elemekkel látták el.

Az egykori 160 pincéből mára alig több, mint 100 maradt, van olyan, amelyik több, mint 200 éves. A pincéket azonban folyamatosan felújítani, karban tartani kell. Műemléknek nyilvánított épületek. 

Egy régi - ma már nem gondozott - pincemaradvány.