Megszületett az első unokám.
Azóta sokan kérdezték már, milyen érzés?
Nehéz elmondani, és amikor elmondom, sokan nem értik.
Lányként nem is gondoltam volna, mit jelent anyának lenni. Amikor megszülettek a gyerekeim – főleg az első –, megváltozott az egész világ. Egyetlen központja lett, és az az újszülött baba volt. Minden érzésem, idegszálam, figyelmem oda összpontosult.
Amikor kirepültek, úgy ötven éves korom körül, hirtelen üresnek éreztem az életem. Nem értettem, mit kezdjek a nagy szabadságommal. Hirtelen új elfoglaltságok után kellett néznem, de nem láttam különösebben sok értelmét semminek – egyszerűen csak a magam boldogságáért éltem, és ez nagyon furcsa érzés volt számomra.
Aztán egy szép tavaszi hétfőn felhívott a lányom, hogy babát vár.
Az én agyamban erre a mondatra minden részecske hirtelen egyetlen irányba állt, mint amikor a vasreszelékek közelébe mágnest viszünk. Újra értelmet kapott minden.
Tudtam, hogy hosszú lesz ez a kilenc hónap, de valahogy úgy gondoltam, fogom érezni, amit a lányom érez, amikor egyre nő a pocakja. De nem így volt. Sokkal nehezebb volt kapcsolódni a belső történéseihez, mint gondoltam. Talán nem figyeltem eléggé, talán túlzottan elvonták a figyelmemet más családi események, talán túlságosan magamra koncentráltam… vagy ez egyszerűen ilyen.
Aztán karácsonykor, amikor együtt volt a család, én csak ültem a zsibogás közepette, és figyeltem őt. Csendben ráhangolódtam a pocaklakó csücsümétre és a lányomra – és akkor ÉREZTEM őket. Ezt sem nagyon lehet elmondani, de éreztem, ahogy ott vannak, együtt ebben a forgatagban. Mivel nem tudtam hozzájuk férkőzni, csak távolról igyekeztem körbevenni őket a szeretetemmel. Hihetetlen erőt és fényt éreztem, minden más kizáródott, csak ők lebegtek előttem. A burok, amely körbevette őket, eljutott hozzám is. Átöleltük egymást ebben a szeretetgömbben, és én sírva fakadtam.
Aztán február közepén megjött az üzenet: úton vannak a kórházba. Az első reakcióm az ujjongás volt, majd néhány perc múlva az idegesség és az aggodalom. Járkáltam fel-alá, nem bírtam magammal, sírással küzdöttem, összeomlottam, összeszedtem magam, majd újra sírtam kicsit, aztán járkáltam tovább, nagy levegőket vettem a folyosón. Később kiderült, hogy egy óra alatt megszületett a baba, de mi csak késő este tudtuk meg.
Csalódott voltam. Valahogy azt gondoltam, minden percét követni fogom a szülés folyamatának. Furcsa érzés volt kimaradni, de persze ez így természetes.
Másnap a kórházban meglátogattam őket. Erős öleléssel fogadott a vejem, és sokáig öleltem a lányomat is. Mindkettő nagyon szeretetteljes érzés volt.
Arra érkeztem, hogy át kell pelenkázni a kicsit. Újra elcsodálkoztam azon, milyen pici és törékeny egy újszülött! Hamarosan a karjaimban tarthattam az első unokámat. Meghatott voltam és tartózkodó. Hogy is kell ezt? Ringattam és beszéltem hozzá, ő pedig lassan megnyugodott a kezeim között. Jó érzés volt, hogy hatással voltam rá, bár inkább csak a belső világára figyelt.
Második nap hazaengedték őket a kórházból. Előálltam a hintóval, és felszaladtam a szobájukba, ahol Zsanna épp hatalmas, mohó cuppantással tapadt a cicire. Elemi erővel tört ki belőlem a kiáltás, 32 évvel ezelőtti emlékek tolultak fel a zsigereimben, minden porcikámban egyszerre éreztem az összes gyerekem összes szoptatását.
Aztán az apuka átöltöztette Zsannát, aki roppant méltatlankodással vette tudomásul köreinek ilyetén megbolygatását. Megnyugtatásul megpróbáltam zsüzsögni neki, és simogattam apró kis fejét. És akkor, mintha egy pillanatra már nem befelé figyelt volna, kinyitotta a szemét, és néhány percre láthatóvá vált mélykék szembogara. Elmerültem benne.
Végül a kezembe nyomták: én fogom levinni a kocsihoz. A lányom magát cipelte, a vejem pedig a rakás cuccot, ami velük volt a kórházban. Boldogan ringattam, hamarosan elaludt a kezemben. A szülők már útra készen, felöltözve álltak, rajtam meg nincs se csizma, se kabát! Így bemutattam az egykezes cipőhúzós trükköt, amit három gyerek mellett volt szerencsém tökélyre fejleszteni. Csodálkozó tekintetüket látva azt gondolom, lenyűgöztem őket!
Odahaza kipakoltunk. Viki rögtön nekiállt megszoptatni a babáját, én elmosogattam, bepakoltam a mosógépbe, majd beléptem a szobába.
Ott ültek hárman a díványon: az Anya, az Apa és a Baba. A Baba cuppogva szopizott, az Anya nézte őt, az Apa pedig átölelte mindkettejüket.
Úgy éreztem, nincs helyem itt. Gyorsan elbúcsúztam, és távoztam. Hazáig bőgtem az autóban, otthon pedig zokogtam.
Új világ született, amit a lányom és férje mozgat.
Lehetek a részese, de egy korszak végleg lezárult az életemben, és egy új kezdődik.
Ezernyi emlék tolult fel bennem egyszerre, és áttört egy réges-régi gáton. Eszembe jutott, ahogy napról napra egyre jobban és jobban szerettem őket. Már azt hittem, fokozhatatlan, aztán másnap mégis erősödött az érzés. Naponta több millió szállal növekedett a kötődésünk egymáshoz. A mosolyuk, a kis kezük érintése, a kacagás, a csalafinta szemek, az első mozdulatok, sírások, fájdalmak, esések, a gondolataik, a szavak, ahogy járt a kis agyuk, ahogy megfigyeltek, ellestek mindent. A vicces mondataik, gondolkodásmódjuk, játékaik – mind egyszerre törtek elő belőlem, és annyi érzéssel teltem el, hogy túlcsordult, és nem tudott belül maradni.
Izgatottan várom a nagymamává válás hosszú folyamatát.
