Hó nélküli téli erdő

Már kidugták fejüket az első tavaszi virágok

Nem könnyű őket észrevenni az avarban, hisz alig törte még át a száraz levélkötegeket egy-egy példány, de azért, ha lassan mész és jól meresztgeted a szemed, sikerülhet. 

Ugyanakkor a virágos rét mellett csörgedező patkon még fagyot jégen csillant meg a napsugár. 

A hattyú lába és az ellenáramú hőcserélő

Miután a Balatonnál egy hatalamas hattyú kitotyogott a partra, és volt szerencsém közelről megszemlélni a lábát, másnap szembejött velem egy cikk, mely azt taglalta, hogy miért nem fagy meg a vízimadarak lába a téli hidegben. 

A titok, hogy a madarak az evolúció során kifejlesztettek egy ellenáramú hőcserélő rendszert a lábukba. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a szív felől érkező meleg vért szállító vénák és a szív felé tartó kihűlt vért szállító vénák szorosan egymás közelében haladnak, szinte egymásba gabalyodnak, ezért a meleg vér fel tudja melegíteni a talaj felől felfelé haladó kihűlt vért. Így aztán a szívbe sem a olyan hideg folyadék érkezik, mint amilyen a talpból indult. 

A műszaki életben tapasztalt gyakorlat és a számítások szerint is ellenáramú hőcsere sesetén a hőfelvevő közeg jobban felmelegedhet, mint amennyire a hőleadó lehűl.

Hol használunk a gyakorlatban ellenáramú hőcserélőket? 

Pl. szellőztető rendszereknél, autó- és egyéb klímaberendezéseknél. 

 

Sorrento és a Kopárok - rövid körtúra a csillebérci sárgán

Könnyed délutáni sétára vágytam a frissen esett hóban. Az ilyen  fehér, hóesős alkalmakat azonnal ki kell használni, mert ritka kincs manapság. Így aztán örömmel konstatáltam, hogy van rá időm, és felugrottam Csillebércre. A sárga jelzésen indultam a Sorrento-sziklák felé. Szép porcukrosak voltak a fák, a hó finoman kemelete a törzsek ívét és struktúráját. 

Csak párszor jártam még ezen az úton, és mindig meglep, miylen szép, vadregényes ez az ösvény, ahhoz képest, hogy Budakeszi-Budaörs-Budapest határán  van.  Ráadásul nem csak a kirándulók járják, hanem sokszor jönnek erre "haza" a budakeszi lakosok is. vagy csak a falu szélén lakók ugranak ki kuytát sétáltatni. 

Sorentónál felmentem a a közeli csúcsra is. Itt sem jártam még soha. 

A fák között épp nyílt egy kis rálátás a szemközti csúcsra. 

Innen elhagytam a sárgát és átsétáltam a Kopárok lankáihoz, a Farkas-hegy felé. 

Felhős naplemente fogadott, mégis érdekes színek jétszottak az égen. 

Meglepve tapasztaltam, hogy eltűnt a farkas-hegyi vitorlázó  repülőgép szárny emlékmű, melyet 2017-ben cseréltek le vadonat újra. Mint kiderült, idén március 11-i orkán tépte le az egyik szárnyat, és úgy tervezik, megerősíitk és visszahelyezik. Ezek szerint több, mint fél éve nem jártam arra!

Pedig a hegy igazán megérdemelné a rendszeres látogatást! Emlékszem mennyire szerettem erre járni a kutyámmal. Igaz, idén inkább a Csillebérc környéki erdőket részesítettem előnyben.

 Ez a 8 km-es körtúra két és fél óra feltöltődést jelentett nekem. Olyan volt, mintha nyaralni mentem volna munka után. 

Csepegő-kői-barlang

A Börzsöny eme csodája nem adja könnyen magát! Se jelölt, se jelölelen ösvény nem vezet hozzá, továbbá  egy függőlegeshez közelítő meredély közepén helyezkedik el. Pár éve megpróbáltam felülről leereszkedni oda, de a csúszós-jeges időben egy ponton túl a próbálkozás inkább tűnt öngyilkossági kísérletnek, mint kalandnak, így feladatam. Mármint arra a szezonra. Ám továbbra is tervben maradt, csak vártam a telet, ugyanis a barlang széléről lelógó csepegő jégcsapokat szerettem volna látni, az pedig téli mulatság. 

Így aztán egy jeges vasárnapon, amikor újra előjött az ötlet, örömmel vágtam neki a Börzsönynek. Ezúttal alulról gondoltuk megközelíteni a barlangot, majd a Kámori-rókalyukat és a Hugó-villát is útba ejtve, felmászni a Kámor 662 méter magas csúcsára. 

Az időjárás kegyes volt: napos, fagyos, száraz időben parkoltam le az autót Diósjenőn. Finom porhó fedte az erdő alját, és az út sem csúszott, néhány helyen borította csak pár négyzetméteren jég. 

A Kő-szirtről még megcsodáltuk a kora reggeli ezüst színű ködös-fagyos panorámát, majd elhagytuk a Kun-rétet és egy jelzetlen ösvényen elindultunk a Felső-rét felé. Útközben egy hatalmas vadkan csörtetett át az úton. Megállt, vetett egy megvető pillantást felénk, aztán továbbügetett. Talán a szunyókálásában zavarhattuk meg. 

A Felső-rétig szép erdészeti út vezet, lévén egy vadászles áll a mező szélén. Onnan azonban már csak az erdő ágas-bogas bokrai közt haladhattunk. Egyre meredekebben kellett felfelé  kapszkodni, de hamarosan megpillantottam az első sziklát: széléről hatalmas jégcsapok lógtak. Felkapaszkodtunk egész a jégcsapok aljáig, majd harántolva lépegettünk a barlang felé. Egy ponton megcsúszott a lábam, fenekemen szánkáztam lefelé 4-5 métert. A fényképező a nyakamban megúszta a zuhanást, csak az objektívsapka tört el. 

Jobbnak láttam inkább egy kevésbé meredekbe vájt ösvényen harántolni tovább. Pár méter múlva a barlang alatt voltam. Fennséges látvány! Gyorsan felkapaszkodtam az emelkedőn, és megcsodáltam a méteres jégcsapokat, hallgattam az olvadó jégről lehulló víz becsapódásának hangját. 

Egész kis tó keletkezett a jéggel övezett mederben. Hangosan pötyög benne a víz, a barlang visszhangja felerősítette a zajt. 

Tekergettem a nyakamat felfelé, de kerültem a jégcsapok alatt ácsorgást. Jól tettem, ugyanis hamarosan  egy egész jégtömb szakadt le a barlang tetejéről nagy robajjal. 

A barlangban egy helyes kis sámlit ácsolt valaki, így kényelmesen ülve ebédeltünk, miközben gyönyörködtünk a barlang panorámájában, s hallgattuk a vízcsapok zenéjét. 

Jó kis menedék lehetett ez az ősembernek is és Sisa Pistának, a börzsönyi betyárnak is. 

Mire befejeztük az étkezést, egy család érkezett, két kisgyerekkel. Ők is el voltak bűvölve a látványtól. 

 

Továbbáltunk.  A  barlangon túl, a természetvédelmi terület határán haladtunk felfelé, csaknem függőlegesen. Úgy kapaszkodtam a meredélyen, hogy a hegyi zergék megírigyelhették volna a technikámat. Kb. 100 méter  a Hugó-villa, oda tartottunk.  Hálát adtam az égnek, hogy nem csúszik a talaj! Olvadó, sáros időben, vagy jeges, latyakos hóban ez lehetetlen küldetés lenne. Így azonban sikeresen abszolváltuk a kihívást, feljutottunk! 

 Itt is méteres jégcsapok alkották a bejáraton a függönyt. 

Állítólag Sisa Pista másik kedvelt menedéke volt ez a barlang. Most népszerű bivak szállás. Falába mélyen beivódott füstszag még a barlang felett is érezhető volt. 

Irány a Kőember, az időbe pont belefér,  innen már csak fél óra! Az erdőben kisebb, befagyott tavak selymes víztükre állított meg. 

Kőemberrel együtt nézzük az alant elterülő tájat, az érzés most nem annyira  szédítő,  mint nyáron. Balra Karajsó csúcsa.

Visszafelé újra a sárga jelzésen haladtunk a Kámor csúcsa felé. Meglepődtem, milyen tempósan birtam az újra emelkedő utat. 

Megcsodáltuk a most aranyba hajló panorámát, majd a Tótok-útján haladtunk a Kő-szirt, majd Jenői-Závoz felé. 

Több, mint 1000 m szintet és 18 km-t küzdöttünk le összességében, régen volt ekkora túrám. Úgy érzem, kimerültem, még másnap is aludtam két órát napközben, pedig a lábamban nem éreztem fájdalmat, izomlázat. 

Utolsó fények