Via-ferrata Cseszneken

Rájöttem, hogy nem szeretem az adrenalint. Míg másokat inspirál, engem lebénít. Pánikba ejt, és leküzdhetetlen feszültséget generál bennem. A feszültségtől pedig vagy úgy szabadulok meg, hogy sétálok egyet az erdőben, vagy rohanok teljes erőbedobással, vagy sírok. 

Nos a cseszneki vár alatt a Kőmosó-szurdok csodálatosan békés táj, igencsak alkalmas a megnyugvásra. 

Mászó felszerelésben sétálva azonban már itt nyugtalanító érzés motoszkált bennem. Az "Ostromlók útján" gondoltam meghódítani a sziklafalat, amit nyáron már megmásztam egyszer minden különösebb gond nélkül. Tehát minden esélyem megvolt rá, hogy most is simán menni fog. 

De nem így történt.

Illetve simán vettem az akadályokat, csak közben remegtek a lábaim, rettegtem, folyamatosan attól féltem, hogy egy ponton elakadok, és nem tudok majd tovább mászni. Amikor az ember lánya már a fal közepén lóg, akkor már ugye nem lehet kiszállni, nincs más hátra, mint előre, se séta a fák között, se rohanás teljes erőből, mert ügye a mászás nem lóverseny, így aztán nem maradt más, mint elmorzsolni jó néhány könnycseppet, és elgondolkozni, hogy minek is jöttem ide, és kinek volt ez az idétlen ötlete, és amúgy mióta káromkodok én ilyen rondán? 

Itt már túl vagyok a nehezén, de nem őszinte a mosolyom.

Mert persze ferratázni azért megyünk, hogy magunkat ijesztgessük, de ennyire azért nem akartam megijedni! 

Hogy fogok én innen lejutni?

Mászótársam játszi könnyedséggel haladt előttem, figyeltem, hova lép, és próbáltam bátorságot meríteni belőle. Na jó, gyerünk, szedd össze magad, egyszer már megcsináltad, már csak ez a függőleges fal van, ez sima ügy, mindenhol van a lábadnak támasz, amott pedig az a vízszintes fal, na jó, arra emlékszem, a múltkor is félelmetes volt, hát most is az, de legyőzzük, csak még sírok egy kicsit, aztán indulok. A vége már nincs messze, emlékszem, ott felfelé már biztosító kötél sem kell, sima ügy, csak érjek már el oda. Végül eljutottam, felmásztam, ittunk, ettünk, megnyugodtam, napoztunk, majd megostromoltuk a várat egy kellemes, sziklás ösvényen.  

Önbizalmam helyreállítandó megmásztam még a legkönnyebb utat, a "Futrinka utcát" sírás nélkül, megnéztem, ahogy a többiek a "Várpanoráma" D falaival küzdenek.

Érdekes, innen nem is tűnik ijesztőnek, de jó, hogy ilyen távol vagyok tőle!

Az a szikla ott a vár alatt az "Ostromlók útja", kezdőknek is ajánlott, C jelű via-ferrata út.