Vénasszonyok nyara a Dunán

Meleg, napsütéses vasárnap ellenére nem sok hajó volt a Dunán, szerencsére a motorcsónakosok száma jelentősen megcsappant (a nyári létszámhoz képest), így szép, csendes időben eveztünk a Lupa-sziget körül. Annyira kevesen voltak, hogy még a gémek sem reppentek el előlünk olyan hamar. Ez például egész közel engedett, mielőtt egy kanyarral búcsút vett volna megfigyelő helyétől. 

Az Egyfás-sziget szinte teljesen eltűnt, a vén, göcsörtös fűz még épp száraz törzzsel meredezett a bucka tetején, kikötni azonban már lett volna egyszerű. 

Reménykedtem, hogy a Tündér-szigeten átvezető kis Duna ág járható lesz, így arra is lekanyarodtunk. Valóban, ennyi vizet még nem láttam ezen a részen, óvatosan kerülgettük a belógó ágakat, kidőlt fatörzseket. 

Nem is feneklett meg a hajó sehol, átmenni azonban most sem sikerült, a kijáratnál szabályos gátat épített a víz, az utolsó métereket  kenu cipeléssel kellett volna abszolválni, ehhez nem volt kedvünk,  így visszamentünk és úgy folytattuk utunkat. 

Ilyen vadregényesen őserdőszerű erdőn keltünk át, körülöttünk jégmadár cikázott, le is fotóztam, de csak egy kis színes pötty a sok barna ág között, úgyhogy csak itthon nézegetem titokban, mert csak én tudhatom, mit is látok.   

Ezután az Ebihal-büfé felé vettük az irányt, remélve, hogy némi réteshez jutunk. Itt új képességekre tettem szert! Kiderült, hogy át tudok mászni a kenuból egy másik csónakba, majd onnan a stégre anélkül, hogy közben nyakig vizes lennék. Ennek ellenére nem jutottunk réteshez, sem most, sem pedig egy óra múlva, első esetben MÉG nem volt rétes, az utóbbiban pedig MÁR. Sebaj, új képességem miatt mégis megérte a kitérő. 

A nap már alacsonyan járt az égen, de még mindig jól esett a parton heverészni. A gém még búcsúzóul kanyarodott egyet a fejünk felett, majd tovaszállt, mi is hajóba ültünk és a csónakház felé eveztünk. 

Már csaknem lement a nap, mire kikötöttünk, bicajra szálltunk, és hazatekertünk.
Na jó: csaknem hazáig tekertünk.