Félszáz

Talán kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés nekem! Pontosan 50 éve, a Holdra szállás napján tettem meg én azt a bizonyos nagy lépést, amiről a világsajtó minden évben elfelejtkezik megemlékezni, holmi Holdra szállásról cikkeznek csupán,  pedig igencsak bömbölve, 1969. július 20-án én is megtettem eddigi életem legsorsfordítóbb lépését,  kibújtam anyám hasából és megkezdtem örömökkel és küzdelmekkel teli utazásomat a világban. Erről mégsem szól soha egyetlen cikk sem, így ez most hiánypótló lesz, úgy érzem egy 50. szülinap megérdemli mindezt.

Nem nagyon szoktam foglalkozni a születésnapommal, idén azonban egész évben azon járt a fejem, hogy is kellene megünnepelni, mert azért ez mégiscsak különleges. Csak még azt nem tudtam, hogy miért az.

Aztán rájöttem. Szabad vagyok, ha akarom! Minden lelki tehertől, megfelelési kényszertől, elvárástól mentesen élhetem életem hátralévő legalább ugyanennyi évét.  

Az elmúlt másfél év megpróbáltatásaiban meggyötört lelkem felszabadult, a gyerekeim  jó úton járnak, meg tudják oldani problémáikat. Nincs már rajtam a gyereknevelés felelőssége, a munkában való megfelelési vágy terhe.  Tanítani  szeretek, bizonyítani már bizonyítottam eleget, tudom, hogy megállom a helyem, megtalálom a megoldásokat,  bármit is sodorjon elém az élet. Álltam már sok próbatétel előtt, volt amikor elbuktam, volt amikor jó válaszokat adtam, de mindig talpra álltam, segítséggel, vagy anélkül, de talpra álltam, és több lettem tőle. Nem kell megfelelnem senkinek és semminek, az lehetek, aki lenni akarok, azt csinálok, amit akarok.  Fütyülök arra, hogy mit gondolnak rólam mások, ha nekem így jó, akkor így cselekszem, ha meg úgy, akkor amúgy. 

Semmi pénzért nem cserélném el mostani önmagamat a bizonytalansággal és kételyekkel teli, naiv és tapasztalatlan 20-30 éves önmagammal.
Hálát adok mindenkinek, aki hozzásegített ahhoz, hogy az lehessek, aki most vagyok: 

Nagyszüleimnek, szüleimnek és testvéreimnek a békés, biztonságos boldog gyerekkoromért, és azért, hogy mindig számíthattam (és most is számíthatok) rájuk,
Páromnak, aki életem kísérője, minden megmozdulásomat őszinte véleményével kommentálja, hitelessége abban áll, hogy ő is az általa képviselt elvek szerint él és gondolkozik. Példakép, aki vezet és nem kényszerít utamon.  

Életem férfiainak és férjeimnek, hogy szerettek és szerethettem őket és azért is, hogy elhagytak. Így tudtam csak felnőni, és önállóvá válni.

Köszönöm gyerekeimnek, hogy megtapasztalhattam az anyaság örömét, és hogy tudok önzetlenül szeretni.
Barátnőimnek, akik mindig meghallgatták bánataimat és örömeimet, és együtt boncolgattuk életünk eseményeit. 

Kollégáimnak, hogy segítettek a munkámban és megosztották velem tapasztalataikat. 

Diákjaimnak, hogy taníthattam őket, és megtanulhattam, hogy tudok többet átadni nekik a tudásomból és világlátásomból, és hogy néha bepillantást engednek saját életükbe is. 

Igazgatónőmnek, hogy lehetőséget adott nekem, hogy kipróbáljam magam vezető szerepben is, és kollégáimnak is, akik megmutatták ennek a szerepnek minden szépségét és rútságát is. 

Tiszta szívből köszönöm mindenkinek, aki akár szeretetével akár gyűlöletével vagy haragjával kísért engem utamon, a szeretetük feltöltött energiával, a gyűlölet és harag pedig megerősített. 

Utoljára pedig köszönöm a kutyámnak is - persze tuti nem olvassa ezeket a sorokat - hogy hűséges társam kirándulásaimon. 

Családomtól és barátaimtól egy könyvet kaptam születésnapomra, melyben leírták, hogy hogyan is látnak engem, felidézték közös emlékeinket. Sógornőm így jellemzett engem: "sudár, életerős fa, ami egy virágos réten pompázik. Otthont nyújt és védelmezőn árnyékot ad, ha arra van szükség. Viharban hajladozik, néha még egy-egy ága is letörik, de ha kisüt a nap, új hajtásokat hoz és szebb lesz, mint azelőtt."

Szeretek élni, és még előttem az élet.

Így hát újabb kalandokra fel, várnak rám jó és rosszabb dolgok, újabb megpróbáltatások, kihívások és örömök, hegyek és folyók, barátok és remélem  unokák és duókák is!