Azt hittem a kora reggel már a Csorba-tó (1346 m) melletti parkolóban fog érni minket, de 7 órakor a tesóm még álmos hangon kérdezte, hogy én fent vagyok-e. Á, dehogy! - mondtam, miközben teljes menetfelszerelésben álltam az ágya mellett. Kikászálódott, öltözés, reggeli és már úton is voltunk. A fent is jelzett tó mellett leperkáltuk a 6 eurót a parkolásért, és rátértünk a piros jelzésre a Poprádi-tó felé. A nap sütött, de a szél hűvösen fújt, elkélt a meleg kabát, s erősen reméltük, hogy nem fog esni, mert sógornőm szerint, ha egy Tátra-túrán a Cséfalvay-ak többségben vannak, akkor zuhogni fog, és ugye, ez most 100%-os jelenlétet jelentett. Ennek ellenére tesóm nem hozott esőkabátot.
Végre letértünk az aszfaltozott útról, két lépést tettünk az erdőben, amikor észrevettem egy még-soha-életemben-nem-láttam-ilyen-virág-ot. Várj, ezt lefotózom! - néztem tesómra, aki igyekezett rezzenéstelen arccal nézni rám, de nem sikerült, így inkább eltettem a gépem, és azon voltam, hogy a Poprádi-tóig az 1 óra 5 perces menetidőt tartani tudjam.
Magam is meglepődtem, milyen jó tempóban haladtunk, annak ellenére, hogy tesóm kezében is előkerült a telefon és időnként kattintgattunk néhányat.
Karácsonyi túránk alkalmával ilyen volt ez a táj>> |
Legnagyobb meglepetésemre sikerült tartani a szintidőt, és fél tízre már a Poprádi-tavi elágazásnál voltunk 1510 méteren. Innen a kék jelzésen, a bal oldali úton folytattuk az utunkat a Menguszfalvi- völgy felé, az út egyre sziklásabb, kövesebb volt, talpunk alatt kis csermely csobogott, vidáman tocsogva lépkedtünk a vízen a hatalmas fenyők adta félhomályban. Végül kiértünk az erdőből, törpefenyők közt haladtunk, a távolban két hatalmas kúp alakú hegycsúcs emelkedett, keresztben az úton hatalmas köveken zúdult le a folyó.
Néhány szökkenéssel átkeltünk a simára csiszolódott sziklákon, s néztük, hogy a feltorlódott embersor, hogy vergődik át ezen az akadályon.
Fél óra alatt értünk el a Rysy elágazást, vágyakozva néztem jobbra, de végül a bal oldali kék jelzésen folytattuk az utat a Hinco-tavak felé.A nap egyre jobban sütött, a felhők elvonultak, az eget hatalmas kondenzcsíkok hálózták be.
Körülöttünk hatalmas hegyek, hófoltok, szemben távoli vízesések, hegyi szerpentinek látványa kötötte le a figyelmemet és a fényképezőgép lencséjét.
Egy óra múlva már a Hincó-tavaknál voltunk, 1946 méteren. Mindenütt színes virágok borították a réteket és az út mentét, zergeboglár, mocsári gólyahír, valériána, harangvirág félék, margitvirág félék, én pedig repkedtem virágról virágra és nem tudtam betelni a látvánnyal. Tesóm belátta, hogy tehetetlen vágyaimmal szemben, mindet le kell fotóznom, így lepihent egy szélvédett szikla tövében, és megadóan tűrte a sorsát.
A Nagy-Hinco-tótól a piros jelzésen másfél órás szintidőt írt a tájékoztató tábla a Kapor-csúcsig. Felnéztünk a magasba. Meglepően sok ember kapaszkodott felfelé egy lentről elképesztő meredek útnak látszó szakaszon a Kapor-hágó felé. Elszántan vágtunk neki az útnak, aztán egy domb mögött már egyértelművé vált, hogy egész kellemes meredekségű szerpentin vezet fel a hágóig.
A harmadik kanyar után egyre meredekebbnek éreztem az utat, annál is inkább, mert meglehetősen köves volt, hol kisebbet, hol nagyobbat kellett lépcsőzni a művészi összevisszaságban heverő sziklákon.
A hágóra, kb. 45-perces mászás után felérve (2180 m) látni véltük a csúcsot, hamisítatlan Tátra-táj terült el szemünk előtt, egy zöld zuzmós kőrengeteg. Ez a rész nem látszott meredeknek, de nyílegyenesen vezetett az út a sziklákon át, sokszor meg-megálltam, látszólag a fotózás kedvéért, no meg azért, hogy utat engedjek a lefelé haladóknak. Ennek ellenére nem sokan előztek meg, mindenki csigalassúsággal haladt felfelé, engem csak az éltetett, hogy nemsokára a csúcson leszek.
Nos a Kapor-csúcs nem az, aminek látszik, illetve nem az a csúcs, ami annak látszik, pontosabban ez nem a Kapor-csúcs még - azt ugyanis takarta emez, így még mindig folytatni kell az utat felfelé, ami egyre nehezebben ment. Úgy éreztem, lábaim ólomból vannak, már csak vánszorogni tudok, de azért hősiesen haladtam tovább. Minden lépésnél köhögő roham tört rám (6. hete szenvedek valami vírussal), zihált a tüdőm, nehezen kaptam levegőt. Kezdett nagyon elegem lenni a sziklákból, de még tartotta bennem a lelket, hogy már csak pár méter, és felérek. A hegytetőn két dolgot állapítottam meg:
1. Ez még mindig nem a Kapor-csúcs 2363 méteres szintje! Az még feljebb van.
Még vagy 60 méter szintkülönbséget kellene legyőzni, a tető szemmel láthatólag tele van emberrel, tuti randa a kilátás onnan, én ugyan egy tapodtat sem megyek tovább!
Tesóm már onnan integetett felém, lefotózza, amit le kell fotózni, legalább fél óra, míg én oda-vissza megjárom ezt az utat.
2. A kilátás innen is remek, egyenest a Nagy-Hincó-tó sötétkék tükre néz vissza ránk a Meguszfalvi-csúcsok festői látványával övezve.
A gleccsertó 53 méter mély, a belőle kifolyó Hincó-patak a Poprádi-tóba torkollik. |
Én tehát ezen a ponton bevártam a tesómat, aki azt állította, hogy a lengyel oldal felé meredeken törik le a sziklafal, tele van tóval a hegy lába, csodás a panoráma, és mozdulni sem lehet a csúcson a sok embertől. A fotóin is hol ennek, hol annak a feje lógott bele a képbe. Gyorsan elképzeltem a látványt, és elindultunk visszafelé. Sajnos a körút nagyon hosszú lett volna, így nem volt más választás, mint az az út, amelyiken jöttünk.
Ami az újdonság erejével hatott, új oldaláról ismertük meg a hegyet, a köveken egyensúlyozva combból tartva a lépést, szemünket le nem véve az útról. Szemben velünk a felfelé haladók megnyugtató zihálása, kétkedően elgyötört arca (megnyugodva ismertem magamra) időnként megállásra késztethetett volna, de valójában boldog udvariassággal engedtek el, ezzel is egy kis lélegzetvételhez jutva.
Mire leértünk a vízesésekhez már nagyon untam a lábaim látványát a sziklák között, a tájból szinte semmit sem tudtam nézni, ahhoz meg kellett volna állni, de húzott a gravitáció. Több helyen elcsodálkoztam: Ilyen meredeken jöttünk volna felfelé? Észre sem vettem!
Elmondhatjuk, hogy a lefelé vezető út egy nagy rohanás volt, egészen a Poprádi-tóig. Itt jóízűen elfogyasztottunk egy jó adag gulyás levest, majd folytattuk utunkat újra a piros jelzésen, már sokkal rendezettebb útviszonyok között a parkoló felé.
Az út vége felé erősen figyeltem, el ne passzoljam a még-soha-életemben-nem-láttam-ilyen-virág-ot. Sikerült is észrevennem, és nagy nyögések közepette guggoltam le mellé, tesóm nevetve jegyezte meg, hogy nem is fáradtam el igazán, ha még erre képes vagyok.
Az út teljes hossza a tesómnak - aki felment a csúcsig - 20 km. Nekem 18 km-t mért a LocusMap, menetidő - pihenőkkel együtt - 9 óra, összesen 6 óra mozgásban töltött időt jelentett.
Az út teljes hossza a tesómnak - aki felment a csúcsig - 20 km. Nekem 18 km-t mért a LocusMap, menetidő - pihenőkkel együtt - 9 óra, összesen 6 óra mozgásban töltött időt jelentett.
Kicsit bántam, hogy nem mentem fel a csúcsig, meglepően jó állapotban volt a lábam a nehéz terep és a sok km ellenére, de még 5 óra autózás várt ránk hazáig. Be is igazolódott a sejtésem, végül jó döntésnek bizonyult kihagyni az utolsó pár száz métert, este fél 11-kor már nem esett jól még mindig a gázpedált nyomni.
Szuper kis túra volt, bár jobb lett volna, ha van időnk, és nem kell időre visszaérni az autóhoz, és sógornőm Tátra-szabályát sikerült cáfolni: végig sütött a nap!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése