Perőcsényi panorámás körtúra

Még mindig a tavalyi őszi panorámatúránk további kilátópontjait akartam megnézni tavaszi pompájában. Utunk kiindulópontjául Perőcsényt választottam, mert ebben a határközeli faluban még nem jártam. A Börzsöny lábánál, idilli környezetben bújnak meg a takaros kis házak. A magaslaton álló templom tornya már messziről látszik, mi is a közelében parkoltuk le az autónkat. Rendezett utcák, virágos parkok között kezdtük meg az utunkat. A jelzés a templom mellett visz fel a Tilalmas-lápa felé. A fák között megbúvó templomról sajnos omlik a vakolat, mégis szép látványt nyújtott.

A következő 2 kilométeren nem túl meredeken, de folyamatosan emelkedik az út. Ennél sokkal rosszabbra számítottam, mert a Feketevölgy Panziótól elég combos kaptató vezet fel a Jancsi-hegyre, ami utunk első állomása volt.

A Jancsi-hegyen szép virágos hegyoldal és megszámlálhatatlan sokaságú turistacsoport tanyázott, így itt nem is álltunk meg megcsodálni a felsejlő panoráma ígéretét, hanem gyorsan tovább baktattunk.

Izgatottan vártam a hegyoldalban szertegurult mohos kőtömbök látványát, ez eddig minden alkalommal lenyűgözött. Most is, csak most tele volt kidőlt fákkal. Elképesztő mennyiségű vastag törzsű gyertyán borította a lejtőt.

Ezután következett utunk legmeredekebb része, egészen a Holló-kőig. 

Itt azonban végre megpihentünk, és egy szikla tetején ülve elfogyasztottuk tisztes ebédünket, miközben az egykori börzsönyi vulkáni kúp buja zöldjét bámultuk.

Tavasz és tél

Épp befejeztük az étkezést, mikor egy 5 fős család érkezett. Anyuka határozott utasításokkal rendezgette 3 lányát és egyetlen férjét, akik azonban mérsékelten álltak csak kötélnek. Nem akartak például pózolni a kilátópont előtt, a kislány inkább rágót akart, amit anyuka megtagadott tőle. 

Közben megérkezett a Jancsi-hegyen tanyázó tömeg, jobbnak láttuk tovább állni. A család is menekülőre fogta, de a vita nem maradt abba. 

A kislány bedurcázott, megkezdődött az alkudozás, apuka egyre feszültebb lett. A következő kilátópontig voltunk kénytelenek követni a családot, itt apuka a három lánnyal nyílegyenesen vágtatott volna tovább a gerincen, anyuka meg szeretett volna kitekinteni a tájra. Ez szült némi feszültséget a családi dinamikában, végül mindannyian ott álltak a fotóponton, az egyik kislány háttal, a másik pofákat vágva, apuka 1000-es vérnyomással, vörösödő arccal. Szerintem anyuka sem volt maradéktalanul boldog, bár elérte, amit akart. 

Ezen a pontos sikerült  megelőzni őket, és napsütötte gyertyános-tölgyes erdőkben  vad irammal vettük be a következő sziklaalakzatokat.

Még találkoztunk néhány szemből érkező párral, de mire elértük Várbükk alját, az emberek is elfogytak, elcsendesedett az erdő. 

A várhoz nem mentünk fel, inkább a hegy tövénél kerültük meg a meredek emelkedőt, és a Görbe-kő felé vettük az irányt. Megkerülve a hegyet feltámadt a hűvös szél. Úgy látszik, ezen a ponton mindig nagy a légmozgás, emlékszem, ősszel is majd megfagytunk itt.

Szerencsére hamar kiértünk a szélcsatornából, és újra napsütötte bükkösben haladtunk. Leereszkedtünk a Magyar-hegyről a Görbe-kő felé, ahol végre elheveredtünk a sziklagyep szélén, beszívtuk a friss virágok illatát, és szundítottunk egyet.

Tavaszi és őszi panoráma.

tavasz és ősz

Visszafelé egy darabig ugyanazon az úton haladtunk, amelyiken érkeztünk. Emlékeinkben a lefelé vezető út nem volt olyan meredek, mint amin most felfelé kellett kapaszkodnunk, de sebaj, ezt is legyőztük. 

A Várbükk felé vezető kaptatóra véletlenül kanyarodtunk rá, épp elgondolkoztam az elágazásnál, de aztán kiderült, nem is olyan vészes a kaptató, mint emlékeimben élt.

Elértük a Perőcsény felé vezető elágazást. Érdekes módon itt következett az út legnehezebb része. Folyamatosan lefelé haladtunk, de a cipőben a lábfejem egyáltalán nem örült ennek, és a tesóm térde is kikészült. Az út sehogy sem akart véget érni, újabb és újabb kanyarok és  rétek következtek.

16 km után végre megláttuk a falu házait és a távoli Tátra vonulatait. Innen már csak alig 1-2 km volt hátra az autóig.

A falu előtt egy kiszáradt patakmedren keltünk át.

Késő délutánra értünk vissza a faluba. Hazafelé Szob felé mentünk, megálltunk még egy lángosra a kompnál, és a nyugvó nap sugarai mellett ücsörögtünk a Duna-parton.

Az autóút is szép volt Perőcsény és Szob között, elképesztően világoszöld mezők és hegyi lankák látványa beégett az emlékeim közé.