Keltikék

Ez a geofiton növényke  március-áprilisban, az igazi tavasz első meleg sugaraival érkezik. Színes lila, rózsaszín, kék, fehér  virágaival vastagon beborítja az erdő alát. Csak úgy ragyog ilyenkor az erdő a vidám napsugarak fényében. 

A füstikefélék (Fumariaceae) családjába tartozó növény gumója gömb alakú, az odvas keltikéé üreges.  

Épp kibújó keltike

Elemi erővel töri át az avarszőnyeget. Ez itt helyes kalapot aggatott magára. 

Az odvas keltike nagyobb termetű, mint az ujjas keltike, gumója idővel odvasodik.

Ujjas keltike levele. Olyan, mint egy tenyér.

Az ujjas keltike filigránabb termete mellett leveleinek ujj szerű tagoltságáról kapta a nevét. 

Keltike színváltozatok

Hótakaró alatt 2022 áprilisában

 

Lombzáródáskor visszahúzódik a föld alatti gumóiba és várja a következő kikeletet. 

A keltike a kis apollólepke hernyóinak egyetlen tápnövénye. A virág érett magvait fogyasztják. Májusban átalakulnak, s a lepkék a napfényes réteken keresik a virágokat. Peterakáskor pedig illat alapján találják meg az ekkor már föld alá húzodott keltikék hűlt helyét. 

A keltikék magvait a hangyák terjesztik. A mag végén a hangyák által kedvelt fehérjében gazdag rész található. Ezért a hangyák előszeretettel vonszolják be a magokat a fészekbe, ahol elfogyasztják a táplálékot adó részt. A mag többi része azonban sérületlenül várja, hogy kicsírázzon. 

A növény mérgező, ennek ellenére gumóját és virágát is használhatják a gyógyászatban: féregűzésre, menstruációs zavarok megszüntetésére.

Népi nevei: 

• kakasláb, kakassarok - a virágzat hasonlósága miatt.
• borsóvirág, farkasalma - a növény termése a borsóéhoz hasonló hüvelytermés, 
• tavaszi gerezdes - A  laza fürtökben fejlődő virágokra utal, 
• földfüst -  a növény nedve könnyeztet, mint a füst
• farkashézaggyökér, hézaggyökér, likasír, üresgyökér - a növények gyökere hiányos, ill. odvas (odvas keltike) 
• kakasmandikó -  nemi betegségek gyógyítására használták, akárcsak a kakasmandikó-t. 
• Szent-György-virág -  Szent-György napján virágzik, ilyenkor terelik ki a legelőre az állatokat.  

Pilisszentlélektől a Miklós-deák-völgyi tavakiig

Pilisszentlélek határában álló vadászkastélyt IV. Béla királyunk adta a pálosoknak, akik kolostorrá alakították és kápolnát is  építettek hozzá. Valószínűleg a török időkben pusztult el az épület.

A piros jelzésen ragyogó napsütésben tavaszi virágok között haladtam felfelé. 

A Hirsh-orom felé vezető gerincen sárgálló sombokrok és virágzó vadcsalán szegélyezték az utat.

 A szemközti hegyoldal már itt-ott sejteti a rügyező fákat. 

Az orom környékét keltikeszőnyeg borította, majd leereszkedve a meredek lejtőn mindenféle színű ibolyákat találtam. 

Egy sziklafal, aminek a tetjén páfrányok tanyáznak.

Sziklaszurdok a piros jelzés mellett.

Az Aranka-forrás közelében szép réteken vágtam át. 

Itt találkoztam egy vaddisznóval is. 

A tavakig nem mentem el, hanem egy erdészeti úton kapaszkodtam vissza a zöld jelzésre.  

Az út tarvágott hegyoldalak mellett vezet. Így aztán ráláttam a szemközti erdőre. 

A zöld jelzés erdő tölgyel borította erdőben halad  a gerincen. 

Így külön öröm, ha néhol egy-egy sziklapárkányon kitekintve megpillanthatjuk a tájat. 

Pöszörlégy szívogatja a nektárt.

Épp időben érkeztem, hogy késő délutáni fényekben csodálhassam a lenyűgöző panorámát. Amott Piliszszentlélek kis házai bújnak meg a völgyben. Szemközt a Fekete-kő sziklataréja.

Hamarosan egy újabb tarvágás újabb kilátópontot eredményezett. A panormát Gergő nyakából szemléltem - ez volt a név volt a vadászlesre pingálva - s arra gondoltam, jó lett volna ezt a túrát megosztani veled. 

Innen már csak ereszkedett az út, hamarosan elértem a kolostor romjait, ami a lemenő nap aranysárga fényében fürdött. 

Rózsaszín naplemente hazafelé.

Találkozás egy vaddisznóval

 A Pilis egyik kevésbé ismert szurdokában kerestem a kalandot, s ez már csak úgy van, ha keresed, meg is találod. Persze már a sziklaszoros önmagában is csupa érintetlen vadon, 5-10 méteres völgyet vájt ki az évszázadok során a patak. Most ugyan alig csörgedezett víz a mederben, de azért még épp vizes lett a cipőm lukas orra, amikor átkeltem rajta. Márpedig hol az egyik oldalán vezetett a nem létező ösvény, hol a másik oldalon mutatkozott kellemesebbnek a járás. 

Lépegettem az avarban, kerülgettem a vizet a köveken, bámultam a fejem fölé tornyosuló fákat, gyönyörködtem a szurdokba besütő napsugarak által megvilágított hatalmas mohával benőtt sziklatömbökben és nagyon élveztem, hogy a természet parányi része vagyok. Hagytam, hogy betöltsön az erdő és egyé váljak vele. 

Ezt kerestem és meg is találtam. 

Épp egy 10 méteres sziklát került a patak, így én is. Amint bekanyarodtam a fordulóban, azzal a lendülettel ugrottam is hátra vagy 2 métert. 

A kanyar mögött, alig 3 lépésnyire tőlem, a szikla aljában termetes vaddisznó pihengetett. 5 centis agyara fehéren világított ki sötét pofájából. Az én szívem meg kalapált, majd kiugrott a helyéről. A katlan szűk, vagy előre megyek, vagy hátra. Előre nem mertem, hátra meg nem volt kedvem. Egyrészt jó sokat haladtam már benne, nem akartam visszafordulni, és kerülőt tenni. Másrészt kíváncsi voltam a völgy többi részére is. Na de ott az a Rettenetes Fenevad! Mit tegyek?

Hm. Fura, hogy nem riadt fel a jöttömre, a tavalyi avar igencsak hangosan zörgött a lábam alatt. 

Azt találtam ki, hogy felmászok a szemközti meredek partoldalra, s ott majd eldöntöm, mi tévő legyek. Amilyen halkan csak tudtam felkapaszkodtam 5 méter magasra. Nem volt egyszerű, csúszott a föld és zörögtek a falevelek a lépteim alatt. Egy facsemete mögül szemléltem az átellenben alvó állatot. Hm. Nem is olyan nagy. Hisz ez még csak süldő! Az agyara sem olyan rémesen hatalmas innen. Vajon merrefelé van az anyja? 

Nem láttam semmit és senkit a közelben. 

Vajon miért nem vett észre? Miért nem ébredt még fel? Egy vadállat, ami olyan mélyen alszik, hogy egyáltalán nem reagál  a gyanús neszekre, és mégis életben van,  külön Darwin díjat érdemelne. 

Talán már nem él...

Erősen figyeltem, emelkedik-e a mellkasa? Néha úgy láttam, hogy nem, néha meg úgy, hogy bizony mozog az! Vagy csak a szemem káprázott? A nap vakítóan sütött, de az állat bundája sötét volt, nem lehetett igazán jól látni. Megrecsegtettem  az avart a talpam alatt. Semmi. Ekkor megdobtam egy kővel a sziklát. Jó nagyot döngött. Semmi reakció. Ó, akkor kis barátom örök álmát alussza már!  Vagy mégse? Mintha mozdult volna. De nem. A szívem még mindig a torkomban dobogott, de leereszkedtem a vízhez és megközelítettem az állatot. Egész közel kerültem, s még mindig nem voltam biztos abban, hogy nem él. Semmiféle sérülés nem látszott rajta, teljesen ép volt a tetem. 

Aztán a feje felől közelítettem és akkor már látszott, hogy a szemgolyója hiányzik. Más sérülés nem látszott rajta. Se legyek, se bogarak nem döngtek körülötte.

Néztem egy darabig csendben, aztán lassú léptekkel tovább haladtam. Hogy kerülhetett ide? Mi történt vele? Talán érezte, hogy vége, és idejött várni a halált? 

Eszembe jutott a kutyám, aki utolsó óráiban egy nyugodt zugot keresett, mindentől távol. Ott bevackolta magát. Mi meg hívtuk, simogattuk, öleltük. Talán hagyni kellett volna. Nem tudom. Béke volt ott a sziklánál, mégis nagyon magányos érzés töltött el.

Párkány környékén

Esztergomból a Mária Valéri-hídon sétáltunk át Párkányba, a Bazilika impozáns épületének figyelő ablakaitól kísérve. Amúgy az egész túra alatt folyamatosan nézett minket! 

Megállapítottuk, hogy a Duna korzóról is fennséges a látvány Esztergom felé.

Párkány 1800-as években épült házai lenyűgözőek, elméláztam azon, milyen szép kis virágzó város lehetett egykoron. 

Egy darabig a gáton haladtunk. Remélem nem ez a párkányi strandfürdő, melyet az internetes források  előszeretettel ajánlgatnak turisztikai célpontként. 

A gátról hamarosan letértünk a Dunát szegélyező ártéri erdőbe. 

Itt valaki napi szintű horgászásra állt be. Minek is hazavinni a gumicsizmát? Csak nem kél lába!

Az ártéri erdő igazi vadregény! De itt is követte lépteinket  a Bazilika.

Az ártéren vastag törzsű füzek terpeszkednek. Koruk több száz éves is lehet. 

Sok fa úgy néz ki, mintha épp sétára indulna, gyökerei közül az ár kimosta a földet. 

Az ártéren több helyre bejut a Duna vize, hol pár méter széles mederben folyik, máshol holt ágakban áll. 

A Garam torkolatánál hódok nyomaira bukkantunk. 

Vastag fákat döntöttek ki, majd az egész törzsükről lerágták a kérget. 

Vadregényes ártéri erdő liánokkal. 

Titkos forrásaim szerint a vonatsínek melletti csatornahálózat közötti mocsarasabb részen kockásliliomokra lelhetünk. Nos, mi egyet sem találtunk. 

Találtunk viszont egy koponyát. 

Felmászva a szalmabálákra egyenest a Bazilika kupolájára láthattunk rá.

A kiszáradt mocsár virágzó fákkal. 

Kissé küzdelmes volt visszajutni a házak közé, mivel a rövidebb utat választottuk, s végül a forgalmas autóút mellett kellett haladnunk. 

Végigsétáltunk a település Fő utcáján is. A szépen kialakított terek és utca így vasárnap délután a tavaszi meleg ellenére is csaknem kihalt volt. Egy kávézó és egy boltocska  volt nyitva.

A séta hossza 10 km-re sikeredett, volt benne városi séta, erdős, fás rész, mezők, rétek, nádasok. De leginkább napsütés és vidám társaság. 

A gát aszfaltozott, érdemes kerékpárral is bejárni a környéket. Legközelebb...